1. A szándék
Valami arra késztet, hogy megírjam
életünk eddigi történetét. Aztán, ha elérem a jelent folytassam, mert még közel
sincs vége. Nincs, mert mindent megteszek azért, hogy sikerüljön, amit
megálmodtam. Más lehetőség fel sem merül bennem. Leírom mi történt és történik
velünk az életünk útján, ami nem szokványos – nagyon nem, bár az lenne… – de
tudom, hogy mindent megkapok ahhoz, hogy végigcsináljam és végig is fogom!
Azt érzem, hogy ez a sok tragédia ami
velünk történt nem öncélú. Fejlődünk általa, másképp látjuk és értékeljük a
világot. Talán, - vagy inkább csak én szeretném- aki elolvassa és megérinti ez
a küzdelem, az erőt meríthet belőle. Nem célom a saját fájdalmaimmal és
tragédiáinkkal másokat megrémíteni, sőt sajnálatra vagy szörnyülködésre sem
vágyom. Inkább azt remélem, hogy olyan hitet és kitartást adhatok az
elfáradtaknak, amilyet én kapok. És ha véget ér az utam elmondhassam, hogy
minden tőlem telhetőt megtettem, bárhogy is alakul a vége. Mindent igazán és
mélyen átéltem és minden embertelen fájdalmával, szomorúságával, örömével és
végtelen el nem múló szeretetével a miénk.
2.Tündérmese kezdődik
Egyetem, igazi szerelem M-mel, házasság,
munkahely, közös kis lakás. És 24 évesen, 2004. nyarán úgy éreztem kisbabát
szeretnék. Egyik legjobb barátnőm félidős terhes a kisfiával, fogom a pocakját
mozog a baba. Én is ezt akarom. A legjobb formámban vagyok, minden szinten:
aerobic heti ötször, egészséges
és tudatos táplálkozás. A szakirodalmat végigolvasva, a kismamás újságokból
kiművelődve tudom, felkészült, fitt kismama leszek, aki nagyon fogja élvezni
gömbölyödő pocakját. A palástfű teától szuper a ciklusom 3 hónapos
próbahőmérőzés, tudom a peteérésem napját. Időpont egy barátnőm által ajánlott,
fiatal orvoshoz a Klinikára. Minden rendben, kezdjek el magzatvédő vitamint
szedni és hajrá, ha decemberig nincs terhesség, jelentkezzem. Roppant büszkén és öntudatosan veszem meg a belvárosi
kis gyógyszertárban életem első doboz magzatvédő vitaminját. És a szeptemberi
ciklusom első napján elkezdem szedni, egy hónappal a tervezett fogamzás előtt.
Minden rendben, az első éles hónap.
Persze hogy sikerült. A 28. napon még negatív teszt a 30. napra már pozitívra vált. Néhány gyanús tünet, így irány a klinika. Ultrahang: méhen belül petezsákra utaló képlet. Pihenés és növesztgessem. Párszor még besétálunk a klinikára ilyen apró tünetekkel, de mindig minden rendben.
Persze hogy sikerült. A 28. napon még negatív teszt a 30. napra már pozitívra vált. Néhány gyanús tünet, így irány a klinika. Ultrahang: méhen belül petezsákra utaló képlet. Pihenés és növesztgessem. Párszor még besétálunk a klinikára ilyen apró tünetekkel, de mindig minden rendben.
8. hét ultrahang: egy élő tökéletes kis
embrió, megkapjuk róla az első fényképet, amit karácsonykor boldogan mutatunk
mindenkinek: úton a mi első babánk. Bár ez az első trimeszter kő kemény:
iszonyatos fáradtság, émelygések. Én, aki állandóan pörgök, most alig vonszolom
magam, csak narancsot bírok enni és szénsavas ásványvizet inni, a sima
undorító, a szagokat el nem bírom viselni, a hűtő émelyítően büdös, az
arckrémemtől hányingerem van. Az orvosom a klinikán bejelenti, hogy Angliában
folytatja tovább a karrierjét, nagyon sajnálja és átad egy jó barátjának és
kollégájának. Innentől Dr. B. gondozza a terhességeimet. Azóta is ő az orvosom,
aki tökéletesen felkészült, mindig megnyugtat, mindenre pontosan ráérez,
nemcsak orvosként, de most már barátként is mellettünk áll, nélküle nem is
bírnám így.
12.
hét uh, kicsit izgulok, de persze minden rendben, normál tarkóredő és elkészül
az első videó: szuper cuki kisbaba izeg-mozog, mindene rendben. A fáradtságom
is a múlté, tiszta energikus vagyok, újra van étvágyam, miénk a jövő. Aerobic
újra, persze kismama módra és csak a hasam kezd gömbölyödni, nagyon jól érzem
magam, mindig is erre vágytam. Ja, és persze költözünk, mert itt a kicsi, nem
túl világos belvárosi lakásban nem maradunk, eddig jó volt, de most mások a
prioritások. Lakáshitel, szocpol, az új lakás közel anyuékhoz a kertvárosban.
Még épül, majd áprilisban költözünk. Bejelentkezés még az V. kerületi
védőnőnél, mert kell a kiskönyv. 16. hét AFP: rendben. 20 hetesen
kalandos síelés a barátainkkal. Persze én is síelek, hiszen minden remek, még
simán beleférek egy tépőzárral állítható derekú sínadrágba. Már érzem, hogy
mozog a baba főleg este miután bejöttünk a hidegről és jól
bevacsoráztunk. A munkahelyemen is minden OK, július 12-re vagyok kiírva,
így júniusig dolgozom: szerkesztek és továbbra is vezethetem az általam
megálmodott életmód rovatot. A világ harmóniában. Lakás végül is eladva,
az új még épül, de itt a tavasz: áprilisban költözünk. Beruházok az első
terhesfarmerba, mert már kell.
Új lakás, babaszoba, babaruhák, nyugalom béke, nyár, én vagyok a legboldogabb. Uh-kon semmi gond, igaz a baba nemét sosem látják, de jó is így legalább lesz még egy meglepetés. CTG-k, 38. hét: lassan nyílik a méhszáj néha fáj is a derekam, de egyáltalán nem vészes. Továbbra is tornázom és remekül érzem magam. A 39. héten még M. unokatestvérének az esküvőjén magas sarkú cipőben táncolok hajnalig. Megy ez nekem mindig is erre vágytam: fiatalon szülni, élvezni a terhességet és persze mindezt háromszor, mert három gyereket szeretnénk, csak ilyen egyszerűen, hiszen mi sem természetesebb. Utolsó CTG és orvosi vizsgálat. Dr. B. mosolyog és mondja, hogy hamarosan találkozunk, azt, hogy ilyen hamar persze nem gondoltam. Amúgy tényleg: július 6. van és 12-re várjuk a babát. Persze otthon már 6 hete összepakolva minden kórházi cucc, kamera. Este vacsora után azonban már egyre jobban húz a derekam, mintha meg akarna jönni. M-nek mondom, hogy talán jobb lenne, ha ő aludna, én pedig próbálok rájönni, hogy ez most az-e. Ha járkálok, elmúlik, ha lefekszem, erősödik, pedig pont fordítva kéne, nem? Behozom a konyhából a digitális órát. Azon sötétben is jól látom a perceket, talán van benne valami rendszer, kimegyek a nappaliba, ülök, akkor elmúlik, elolvasom három könyvben is, hogy most mi van. Azt persze nem akarom, hogy bemegyünk, aztán hazaküldenek, hogy haha ez még nem az, majd jöjjenek, ha már komolyabb, mivel tényleg nem vészes, totál kibírható, mintha menstruációnál fájna az ember hasa. Mondjuk én nem is vagyok nagyon hasfájós. Szóval ezek a kis kibírható fájásocskák reggelre azért 5 percesek lesznek. Irány a kórház.
Félve megyünk, nehogy aztán tényleg jól hazaküldjenek. Amúgy front van, totál dugig a szülészet én még pont beférek igaz már csak a háromágyasba, de hol érdekel ez már engem. Bár még májusban egy nyugis hétvégi ügyeleti napján Dr. B kedvesen megmutogatta a csodálatosan felújított szülőszobákat és én meg mindenkinek meséltem, hogy milyen szépek a függönyök, meg milyen jók a színek és még képek is vannak, de ez kit is érdekel itt és most. A háromágyas sem vészes. Betegfelvétel, aláírás, az ügyeletes orvos megvizsgál: itt háromra gyerek lesz. De jó, nem vaklárma volt, igaz, én úgy semmi komolyat nem érzek, egész kellemes. Miután egy nagyon kedves szülésznő előkészít, lezuhanyozom és irány a helyünk. Dr. B is jön, minden rendben, eddig nem is vészes. Így kellemesen, CTG-re kötve telnek az órák. A statisztikában jártas apuka elbűvölve nézi a fájásokat és a szívműködést mutató görbéket, el is vinné emlékbe, ha lehetne. Na, délben aztán burokrepesztés, hogy kicsit begyorsítsuk a folyamatokat. Jó sok víz, ez aztán beindítja a dolgokat. Hát most már aztán nem kellemes, de ezt tudtam, és vártam, és akartam, és ez jó, mert így tud megszületni a babánk, nem akarok semmilyen EDA-t, vagy fájdalomcsillapítót. Állok az ágy mellett, egyik lábamról a másikra teszem a testsúlyom, nagyon, nagyon fáj. Valamikor mégis kapok egy fájdalomcsillapító injekciót a nagyon kedves szülésznőtől, persze nem tiltakozom, kicsit meg vagyok szeppenve. M. pedig remek támaszom, bár nem igazán emlékszem, hogy ő ugyan mit csinált, de ott van és ez jó nagyon. Dr. B. végzett egy császárral így jön hozzám, mert mintha tolófájásaim lennének. Igen, a méhszáj eltűnt lehet nyomni, de jó ez már kicsit jobb is. Nyomok és megy. Dr. B. bíztat és mondja, mit és hogyan. És megy, igazán jól! Ez de szuper érzés, erre emlékszem, azt mondja, hogy csillagos 5-ös, gyerünk, mert mindjárt meglesz, mindig tudja, mit kell mondani, nagyon ráérez. Megvan a feje, na vajon kisfiú vagy kislány? - elmélkedik Dr. B. és a szülésznő. Nyomok tovább: kisfiú.
Bár jó szürke és nem nagyon sír fel, kicsit pofozzák, alakul, de ahhoz izgi a helyzet, hogy az apuka vágja el a köldökzsinórt. Gyorsan megnézi egy neonatológus. Nagy baj nincs, senki ne aggódjon, csak kicsit nehezebben alkalmazkodik. M. videózik, Ábel meg kis partra vetett halként fekszik, amíg ellátják, tényleg nem vészes. Apgar 8 aztán 9. Még nekem megmutatják. Felviszik a NIC-re (Neonatológiai Intenzív Centrum), megvizsgálják, apuka mehet. A folyosón a család még meg is nézheti az első unokát. Közben nekem három kis öltés, majd átmegyek az orvosi szobába a két órás megfigyelésre, mivel a front miatt kell a hely a többi anyukának. M. is visszatért a NIC-ről, Ábel egyre jobban. Még megnézik, hogy mi lehet a háttérben: vagy egy kis fertőzés, vagy vérszegénység. Amint végzünk a szülőszobán, felmehetünk megnézni. Boldog sms-írás és eszem, mert iszonyatosan éhes vagyok. Felmentünk Ábelhez. Ő a NIC-en egy inkubátorban, rendben van, gyönyörű és teljes mértékben egy apaklón, 56 cm, pici, formás, 3070g és el sem hiszem, hogy ő volt bennem és belémfért, hihetetlen érzés. Közvetlenül a NIC mellett kaptam szobát a terhes osztályon. Csak egy kis vérszegénység volt nála a gond, biztos visszaáramlott a kitolásnál egy kis vér a gyerekből. Transzfúziót kap. Dr. B. is beszámol arról, hogy járt bent Ábelnél és minden rendben. Milyen furcsa is visszagondolni így a NIC-re és az ottani orvosokra, ekkor még nem is tudjuk, hogy milyen is ott úgy igazából az élet. Az aktuális doktornő elég rideg és lekezelő. Mondjuk Ábelnél ez tényleg semmi, de akkor még szerencsére nem tudjuk, hogy milyen horror folyik itt nap mint nap, amiben ők így megkeményedtek. Végre az egyik látogatásnál megmutatja egy nővérke, hogy hogyan kell kezet fertőtleníteni és benyúlni az inkubátorba megsimogatni a babát, mert hiszen lehet. Addig csak meghatódva álltunk mellette, csodáltuk és fényképeztük. Aztán másnap ki is veszik nekem és életemben először megszoptathatom. Majd lekerülünk a gyermekágyas osztályra, szerencsére semmi keresnivalónk nincs már a NIC-en. 3 nap múlva hazatérünk és egy új korszak kezdődik. Boldog babaidő. Minden tökéletes és minden napját és percét élvezem persze az elsőgyerekes parákkal, de ez így is van rendjén.
3. Másképp... Első vetélés
Ábel
másfél éves, így elérkezett az idő, hogy kistestvére foganjon. Még februárban
síelünk egyet a barátainkkal, aztán hajrá. A magzatvédő vitamint újra elkezdem
szedni és márciusban már pozitív is a teszt. Újabb vérezgetés az elején, amire
hormont írnak fel az ügyeleten, de minden a terv szerint. Szokásos fáradtság,
rosszullét. 7 hetesen uh: élő embrió. Igaz, így kicsit megerőltetőbb, mert már
itt van Ábel, akit azért emelgetek, babakocsival közlekedünk és nem is vagyok
jól.
Progeszteron
hormonpótlás ide vagy oda, 9 hetes és 5 naposan fenyegető vetélés tüneteivel
újra ügyelet, ahol lesújtó diagnózist kapunk. Elvetéltem, a baba már nem
él, műszeres befejezés még az éjszaka ügyeletben. Negyed órás műtét altatásban,
nem vészes, nem fáj, csak a lelkem, de az rettenetesen. Hogy történhet ilyen,
miért, mikor már hogy szerettük és vártuk ezt a kis életet. Éjszaka álmatlanul
forgolódok a kórházi ágyon a nőgyógyászati osztályon. Felhallatszódik a
gyermekágyas osztályról az újszülöttek sírása. Megszakad a szívem, soha nem
éreztem még ilyen fájdalmat elveszíteni egy kis életet…
Másnap
reggel Dr. B. jön és megnyugtat, ilyen sajnos van, de három hónap pihenés és
jöhet a következő baba. M. hazavisz, pihenés, de sajnos elég vészjósló
tüneteket produkálok és a műtét utáni harmadik nap belázasodom. Dr. B újraműt,
mert az előző ügyeletben történt beavatkozás nem volt tökéletes. Antibiotikum
és szépen meggyógyulok. Hihetetlen energiával kezdem meg a három hónapos
felkészülési időt: fórumozok egy vetéléses topicban, mindenkit bíztatok, újra
eljárok aktívan aerobikra, szaunázom, gyógyteázok, homeopátiázom, napozom,
élvezzük a nyarat, a tengert Ábellel. Megint csúcsformában a fogantatásra.
4. Leventére várva
És
persze sikerül is. Na persze megint vérezgetés, amire hormonokat kapok.
Pihenek, aggódom, imádkozom, rettegve járok a wc-re. Ábellel délelőtt elvagyunk
valahogy, délután nagyot alszunk, aztán estig mindig valamelyik nagyszülő vagy
nagynéni jön és segít. Én csak pihenek, hogy minden rendben legyen. Rosszullét,
fáradtság, émelygés, szagok, minden uh rendben, a leválás visszatapadt.
Túléltük az első 12 hetet, a nehezén túl vagyunk, innen jön a szuper időszak.
És tényleg boldog GYES-es időszak otthon Ábellel, a kistesó pedig szépen
növekszik a pocakomban, tornázom, minden a legnagyobb rendben, most is szinte
csak a hasam nő, remekül érzem magam. És már látszik az uh-n, hogy kisfiú. A
33. héten elmegyünk még egy wellness hétvégére is, olyan jó így négyesben.
Aztán várjuk a babát: kiságy, új légzésfigyelőt és mérleget veszünk (mert
Ábelnél ezeket kölcsön kaptuk).
És
még nyolc hónaposan elhívnak egy fotózásra is, így pocakosan szerepelünk majd
egy babaújság májusi számában illusztrációnak a kismamák gyümölcsevéséről szóló
cikkhez, örök emlék a pocakról.
Babaruhák
kimosva, kivasalva. Hálószoba átrendezve itt alszik majd egyenlőre a kistesó.
Boldog és friss tavasz. CTG-k, és lassan nyílik a méhszáj. Még négy nappal a
kiírt időpont előtt Ábel után rohanok a Budai várban, mert kis barátjával jól
eltekernek a biciklin. Nevet is a barátnőm, nem csoda, ha lassan megszülök.
És
tényleg. Másnap, 2008. április 17-én a reggeli vizsgálat után, délutánra teljes
szülőcuccal visszarendel minket a klinikára Dr. B. Minden a lehető
legtökéletesebb. A lakásban rend és tisztaság, Ábelt átvittük a nagyszülőkhöz,
megebédelünk, pihenünk, lassan összepakolunk. 6-ra vár minket a szülésznő,
mindent előkészít, most végre szuper egyágyas szülőszobába jutunk.
Lezuhanyozom, bekészülünk, minden remek és nem is érzek nagyon semmit, hogy
lesz itt gyerek? Még jó, hogy én így a 36. héttől szépen lassan egy kis
derékfájással és hashúzódással elkezdek kinyílni. Úgy tűnik, csak a burok nem
reped magától. Szépen fekszem, a CTG rámkötve. Dr. B. jön és burkot repeszt,
ahogy szokott. És el is indulnak a hihetetlen erős fájások, ahogy szoktak. Kb.
10 fájás után gondoltam felkelnék, hátha úgy jobb, de a szülésznő megvizsgál és
közli, hogy én innen már nem megyek sehova, mert eltűnt a méhszáj. Hívják Dr.
B-t, ő rohan és el sem hiszi, hogy ilyen flottul ment. Nyomok párat és megszületik
Levente. Csoda. Életem egyik legszebb emléke. A hasamra rakják, hihetetlen jó
érzés, M. elvágja a köldökzsinórt, most lehet, mert nem olyan kis partra vetett
hal, mint Ábel.
Szépen
ellátják, M. kíséri el és kamerázik. Dr. B. összevarr, mert egy kis gátmetszés
azért kellett. Megkapom, megölelem, megszoptathatom még ott a szülőszobán,
minden tökéletes. Leventét elviszik az osztályra, mi eszünk, lezuhanyozom és
megyünk utána, még pont jut nekem egy ágy a gyerekágyas osztályon. Bár a
csecsemős nővérkéktől nem hozhatom el, kicsit hideg a keze és a lába, biztos
fázik, ott jó melegben tartják, pár óra múlva mehetek érte. Teljesen fel vagyok
dobva, ilyen szuper gyors másfél órás szülést, na persze azért rettenetesen
fájt. Most nem kaptam fájdalomcsillapító injekciót, mint az Ábelnél, nem is
lettem olyan kába, mindenre kristály tisztán emlékszem. Maga volt a csoda, ez
egy tökéletes szülés volt egy nagyon boldog terhességgel.
5. Megfordul a világ
Eltelt
egy kis idő, kimegyek Leventéért, most már igazán magamhoz szeretném ölelni és
elvinni az ágyamba. Még ne, mert szépen alszik és még mindig nem az igazi,
menjek vissza aludni. Visszamegyek, aludni azt mégis hogy? Itt pörgök, a babát
szeretném, várok egy kicsit aztán megint elmegyek érte. Felvitték a NIC-re mert
nem jó a színe, megnézi a doktornő, aztán majd hozzák. Telik az idő, biztos
kicsit melegíteni kell egy inkubátorban, közben reggel lett, semmi, várok,
kérdezek: semmi. Na, ebben már profi vagyok, tudom mi a dörgés, nem várok
semmire, szépen felmegyek, ismerem a járást, fellépcsőzöm. Még jó, hogy 10
órája szültem és semmit nem aludtam, de úgy tűnik, itt velem senki sem törődik.
Majd kiderítem, hogy mi van és majd én lehozom Leventét.
NIC,
becsöngetek, bemutatkozom. Ja persze az anyuka, jöjjek. De akkor miért nem
szólnak le, hogy menjek, vajon mikor hívtak volna maguktól? Ábel is már fél
napja a gyerekágyas osztályon volt, mikor a NIC-re megyek látogatni és szóltak,
hogy már rég lent van, csak senki nem szólt….
H.
professzorasszony viszont fél perc alatt rám zúdítja a diagnózist: súlyos
szívfejlődési rendellenesség, nagyér-transzpozíció, azonnal viszik Leventét a
kardiológiára, műteni kell, kb. 40 évet tudnak saccolni, mármint annyit biztos
élhet, mert ez az eddigi tapasztalat, lehet, hogy többet is, de amúgy meghalna,
menjek anyai vért adni.
Mi????
Azt sem tudom, mi van! Azt még tudom, hogy van szív, meg erek az emberben. De
ez meg mi, mitől, miért? Várva várt, tervezett gyerek, egészséges, 28 éves
szülők, problémamentes terhesség. Nem tudják mitől van, nem genetikai probléma,
valami kozmikus sugárzás ???????????????????? ??????????????????
?????????????????????????? okozza, mert úgynevezett subokban ????? születnek
ilyen gyerekek. Egy évben kb. 11 ilyen gyerek születik, Levente az utóbbi két
hétben a 7. ilyen baba, ilyenkor senki nem mehet szabadságra a
gyerekkardiológián…….
Te
jó Ég! Nem látok a könnyeimtől, rohanok vért adni, aztán vissza az
inkubátorhoz, megnézem. Gyönyörű, Ábelnél kicsit husisabb kisfiú, 56 cm, 3270
g. Kapok egy fényképet a mentősöktől róla, de már viszik is, folynak a
könnyeim. Azt sem tudom, mi van! H. professzorasszony még elmagyarázza mi is
ez, mert látja, hogy lövésem sincs, csak folynak a könnyeim, kérem, hogy
valamire írja le a diagnózist, mert még megjegyezni sem tudtam ezt a bonyolult
kórt, meg a helyet is ahová Leventét viszik és hívjam az apukát, hogy menjen a
gyerekhez a kardiológiára. Még szerencse, hogy itt van a legjobb helyen és a
professzorasszony, aki ezt az osztályt vezeti az országban a legjobb, különben
ha nem veszik észre pár órán belül meghalt volna.
Hívom
M-t, mint valami rémálom, fel sem bírja fogni…. én sem…. mi van??, 40 év??, M.
sír…. azonnal indul. Ábel anyuéknál. Hívom őket, teljesen kész vannak, jönnek
értem, visznek Leventéhez. Hívom Dr. B-t, mert ma nincs bent, el akarok menni a
klinikáról, Levente után, mert felolvasom a papírról, hogy: nagyér
transzpozíciója van. Teljes döbbenet, Dr. B. sem hisz a fülének. Persze menjek,
bármi van hívjam, hétfőn kiveszi a varratokat.
6. Gyerekkardiológia
Anyuék
hoznak nekem utcai ruhát. Száz ágra süt a nap, gyönyörű tavasz van. Az
intézetvezető helyettes orvos nem enged haza még, mert most szültem, de
átmehetek a kardiológiára. Jobb, ha viszont éjszaka a klinikán maradok, bármi
van. Jogos és jobb is így, Levente is közelebb van, mintha otthonról mennénk.
Valahogy elvánszorgok az autóig, valahogy bekászálódok, ülni azt még mondjuk
nem nagyon tudok, de ez most nagyon is másodlagos. Várunk a gyerekkardiológián,
M. már ott van, Leventét vizsgálják. Kemény műanyag székek, én inkább csak
álldogálok. Elég nehéz így, még nagy és üres a hasam, imbolyog a méhem miközben
megyek, az ülés még nem igazán megy, támasztom a falat, semmit sem aludtam és
csak várunk, várunk. Bíztató, hogy stabil az állapota és érett időre született
baba.
Végre
valahára több órás várakozás után beengednek minket. Egy kis kórházi rácsos
ágyban fekszik, vénásan megy a gyógyszer, ami életben tartja. Gépekre van
kötve, természetellenes fények, zajok, de kedves és odaadó nővérek között. M-re
hasonlít persze, de nem annyira, mint Ábel és talán egy kicsit rám is. Nagyon
szeretjük és rettenetesen hiányzik, műteni kell. Anyatejet, kis bodyt, kis
zoknit hozhatunk, délután 15h-tól lehet jönni szigorúan egyesével látogatni.
Kardiológus főorvosnő kikérdez minket és mindent elmond, van kiút: a műtét után
felépül és minden rendben lesz, szoros kontroll, gyógyszerek, ha a későbbiekben
bármilyen kicsit is beteg lesz, mindig kell majd antibiotikum, de teljesen
normális életet élhet. Gyerekorvosunk gyerekkardiológus is, szóval ő majd
profin nyomon követi majd, minden rendben lesz, anyuka ne sírjon, fejjen, hogy
legyen teje. Na, ezt nekem aztán nem kellett kétszer mondani, sőt.
Pár
napig még a klinikán vagyok és fejek éjjel-nappal. És én még rinyáltam Ábelnél,
hogy nem lesz elég tejem. Volt és van most is dögivel, ha most csak ennyit
tehetek érte, akkor teszem. Amikor csak lehet, bent vagyunk Leventénél.
Mindenki szépen egyesével meglátogathatja, apuka este óvatosan megfürdetheti
(értsd: letörölgetheti), én megszoptathatom, csak legyünk túl a műtéten és
vihessük haza. Azért állandóan félünk, lopva nézzük a kórlapját, mert ugye azt
nem a szülőknek írják. Új szavakat tanulunk: izolált nagyértranszpozíció,
Botallo-vezeték, szaturáció. Kisműtét a nagy előtt szerencsére nem kell, mert a
klinikán hamar elkapták és megkapta a gyógyszert, de van még egy kis lyuk is a
szívén (majdnem elájultam, amikor meghallottam), amit egyúttal be is foltoz
majd Magyarország legjobb gyermek-szívsebész professzora. Gyerekorvosunk
ajánlására ugyanis őt kértük fel a műtétre. Dr. H. négy unokás mosolygós
nagypapa. Kérjük, hogy nagyon vigyázzon Leventére, a testvére már várja haza.
Ábel be is küldött neki egy kis világoskék elefántot, odatettük az ágyához és
cumit is vettem neki, hiszen oly keveset lehetek még vele és alig
szopizhat.
Közben
Dr. B. kiszedi a gátmetszés utáni pár öltést és nagyon szorít nekünk, 4 nap
után hazamehetek. Fizikailag teljesen jól vagyok, más szinten vagyunk teljesen
készen. 8 naposan műtét. Előző délután még koponya uh a II. gyerekklinikán,
mert itt a kardiológián valamit nem jól láttak, vagy van valami vérzés és akkor
nem műthetik. A gyomorgörcs és az idegbaj immár állandó partnerünk, pedig mi
jön még… Szerencsére a koponya uh rendben. A gyerekmentősök földre szállt
angyalok, mi is mehetünk velük. Konzultáció egy aneszteziológussal, arról, hogy
mi várható a műtét alatt, után: akár semmi, akár napokig nyitott mellkas,
ödéma, kritikus órák napok.
Másnap reggel kivételesen 7 órakor
mindkettőnket egyszerre beengednek Leventéhez. Kel a nap, gyönyörű kisfiunkat
ekkor láttuk így utoljára.
Zöld kórházi lepedőbe bugyolálva M. karjaiban fogta
és ketten felvittük az utolsó, V. emeletre. Itt vannak a műtők. Becsöngettünk
és odaadtuk Leventét az orvosi teamnek. Reggel 8 óra, 12 előtt vissza se
jöjjünk, hosszú műtét lesz.
7. Műtét és rémálom
Még
fejek egyet az autóban, aztán felmegyünk a Zugligeti Szent Család templomba,
itt volt az esküvőnk… Gy. atya tartja bennünk a lelket, imádkozik, velünk,
értünk, Leventéért. Aztán lángosozunk egyet a libegő lábánál. Túl leszünk ezen,
és eljövünk ide együtt kirándulni négyen, még a nyáron. Olyan feszültség van
rajtunk, ami ezelőtt soha, félünk, aggódunk, izgulunk és reménykedünk. Gyönyörű
napsütés, 12-re visszamegyünk a kardiológiára.
Most
már az intenzív osztály kihalt, barátságtalan folyosójáról nyíló pici szobában
kell várni. Idegölő, semmi hír. Semmi, várunk, semmi, várunk, mi lehet? Poros,
koszos szúnyoghálós ablakon tűz be a nap, rossz vegyszerszag, disszonáns gépi
hangok. Egyszer csak bejön H. professzor. A műtét bár sikerült megcserélték az
ereket, befoltozták a lyukat, de közben a kis három kilós gyerek szinte
elvérzett. Teljesen le kellett cserélni a vérét, most stabil, nyílt mellkassal
nem is az intenzíven, hanem egy abból nyíló steril szobában fekszik.
Telefonáljunk, hogy van. Megkönnyebbülés: a műtét sikerült, stabil, majd rendbe
jön minden. Pozitívan állunk az egészhez. Hazamegyünk, Ábellal játszunk és
nagyon drukkolunk, hogy túllegyünk az első nagyon kritikus 24 órán.
Otthonról
telefonálunk. Szigorú, az intenzív osztályt vezető főorvosnő beszél velünk.
Miért nem vártuk meg és beszéltünk vele személyesen, mert a gyerek ugyanis
rettenetes állapotban van. ????? Senki nem mondta, hogy ő még van és a műtétet
végző professzoron Dr. H-n kívül bárki mással is egyenlőre beszélni kéne. Ja,
hát mert ő volt az aneszteziológus a műtétnél és H professzor, amúgy is túl
kedvesen és kíméletesen mond el mindent. Az igazság az ő osztályán és az ő
kezében van. És ez így is van. Hihetetlen, emberi képességeken túl végzi a
munkáját, tárgyilagosan és hiú remények nélkül tájékoztat. Igaza volt mindig,
mindent megtett: ott volt szinte végig mellettünk, bármikor bármiről kérdeztük
mindent elmagyarázott, fantasztikus doktornő. Mostantól óránként
telefonálhatunk, mert válságos a gyerek állapota. Az esti ügyeletes orvos az
utolsó hívásnál megígérte, hogy bármi van ő hív minket. Csengőfrász után
szabadon: telefonfrász. Aludni csak percekre bírunk, rettegünk, félünk,
gyötrődünk, imádkozunk.
Hajnali
négykor csörög a telefon: Levente teljesen összeomlott, az a legjobb, ha most
azonnal bemegyünk. Anyu átjön vigyázni az Ábelre. Mi pedig rohanunk a
kardiológiára, lassan kel a nap. Igazából most villan be most, fogom fel, hiába
a sok remény, hit, ima elveszíthetjük, meghalhat, Te jó ég, mi lesz most, eddig
erre gondolni sem mertem, eddig csak arra építettünk, hogy túl leszünk a
műtéten és hozhatjuk haza. Levente, szilánkosra tört minden eddigi álmom.
Várunk, várunk, hajnali fél hat, kijön H, professzor, aki szintén berohant
egyből, ő tette a biopumpára. Ez a gép, vagy mi, tartja most életben, de ezen
csak rövid ideig maradhat, max. egy hét, addig kell felerősödnie, bár élve még
senki nem jött róla le……
Szeretnénk
bemenni hozzá, túl az intenzíven abba a bizonyos steril szobába, lehet?
Szeretnénk bíztatni, simogatni, vele lenni. Furcsán néznek ránk, hülye
szülők. Meg persze csodálattal, erre csak az igazán elszánt szülők lehetnek
képesek (dehogyis, mindenki ezt tenné, csak senki ne kerüljön ilyen helyzetbe).
Oda be? A gyerek NYITOTT mellkassal altatva, becsövezve fekszik. A
főorvosnő Dr. S. nagyon szigorú, de azért megengedi nekünk. Teljesen be kell
mosakodni, mint egy műtétre, már rosszul vagyok ettől a sok steril szagtól,
ruhától. És a hangok borzalmasak: nem simán pittyeg egy gép, hanem groteszk,
mélyülő majd emelkedő hangon vonyít ritmusosan. Soha ilyen félelmetest nem
hallottam, már a folyosón is féltem tőle, meg a fotocellás ajtók nyílása és
záródása, az is szörnyű. Mintha egy pszichotriller szereplői lennénk, csak ez a
valóság. Elsőre nem bírtunk bemenni, csak az üvegajtóig… Így látni a saját
gyermekünket, még csak messziről is rettenet. Egy kiságyszerűségen fekszik,
alszik, mögötte óriási gépek, monitorok, grafikonok, fényjelek, mellkasa
valahogy lefedve, mindenütt csövek, amiből jön ki a vér egy nagy gépbe bele,
ami csinál valamit, aztán vissza a kis testébe. Intubálva és ödémás, rá sem
lehet ismerni. Hol van már az a tegnap reggeli édes gyönyörű kisbaba? Pár
óra múlva visszajövünk, addig erőt gyűjtünk.
Ábel
anyuéknál, hol oda, hol haza megyünk, ilyen érzés egy rémálomban élni,
rettegünk, fejem a tejet, reménykedünk, imádkozunk. Közben mindenki velünk van.
Rengeteg ember áll mögöttünk szeretetükkel, hitükkel, imáikkal,
megbecsülésükkel és együttérzésükkel. Csodálatos családunk és barátaink vannak.
8. Egy másik steril világ
Délután
aztán bementünk a steril szobába. Ezt a gépet, amelyik életben tartja Leventét
a nap 24 órájában valaki figyeli, ott ül mellette és írogat, jegyzetel és
közben szomorú, könnyes részvéttel néz ránk, ahogyan ott szerencsétlenkedünk
tetőtől talpig steril zöld ruhában csak a szemünk látszik ki, gumikesztyűs
kézzel simogatjuk Levente pici kezét. M. énekel neki a maszkon át: „jön a
tavasz megy a tél”, beszélünk hozzá, bíztatjuk, imádkozunk, várjuk haza, csak
szedje össze magát.
Iszonyat,
hangok, szagok és látvány. Mindenre penge élesen emlékszem, kitörölhetetlen meg
nem gyógyuló seb. Valószínűleg a ki nem pihent szülés és a 10 napja tartó
rettegés és fizikai igénybevétel, ami mellett éjjel nappal három óránkét fejek,
hogy legyen tej, szóval ezek miatt, de teljesen kész vagyok. Nem merek egyedül
kimenni a konyhába sem, teljesen kezdek szétesni. M. viszont az igazi férfi és
apa, mindent intéz, telefonál, vezet, visz engem, imádkozik értünk. Amikor csak
mondom, megyünk be Leventéhez egy nap kb. négyszer vagy ötször, mert kb. csak
15-20 percet szabad bent lenni, többet nem is bírnánk. Finoman kitessékelnek
minket. Nem anyukáknak és apukáknak való látványosság ez. Közben hol
hazamegyünk, hol az Ábelhez, hol csak vergődünk a városban és fejek az autóban,
nehogy elapadjon a tejem. A legrosszabb az esti, a legutolsó látogatás. A
lepukkant felnőtt kórházi részről lehet ilyenkor csak átmenni, keresztül a
rozsdás, selejtes ágyakkal és szakadt szivacsokkal teli folyosón. Ha egy
sarokból kidőlne egy roncsolt hulla már meg sem lepődnék, átlépnénk és mennénk
tovább, ilyen létállapotban vagyunk. De mennünk kell, nem hagyhatjuk magára,
altatva van, de biztos érzi, hogy mennyire szeretjük és mennyire várjuk haza.
Tétlenül otthon ülve sem bírnánk.
De
Levente nem javul, egyre kritikusabb az állapota, az ödéma fokozódik, a látvány
egyre rosszabb, katasztófális. Amit átélünk, hogy így kell őt látnunk
leírhatatlan, bár állítólag ez a legkevesebb. Az ödéma elmúlik, nem ezen kell
aggódni, a szíve nem bírja… Szeretgetjük, bíztatjuk, de én már érzem ez így nem
megy…
Ez
csak egy vegyi labor, ha ezt adunk az lesz, ha az lesz, akkor az nő, az jó, de
az meg akkor csökken, mert ez mellékhatás és akkor, ha arra adnak valamit, az
első értéknek nem jó és az gond. Így kísérletezgetünk napok óta, ez már nem az
élet, hanem valami más, valami művi steril világ. Az osztályon azonban minden
orvos megfeszített erővel, lelkiismeretesen dolgozott. Mindig mindent
elmagyaráztak, éjszakába nyúlóan beszélgettek velünk és tényleg annyit
mehettünk be amennyit ép ésszel lehetett, de ez akkor és ott nem menthette meg
Leventét.
9. Utolsó reménysugár
Egyik
nap reggel viszont kicsit jobban lett, mindenki elkezdett hinni, az éppen
ügyeletes orvos örömmel mondta a folyosón, hogy már biztatóbb az
állapota.
Aztán
rohamos léptekben kezdett romlani. Akkor már tudtam, hogy nem tud velünk
hazajönni, nem tud életben maradni, már csak 1 nap a gép kapacitása, amin ilyen
hosszú ideig, 7 napig senki nem volt még. Levente mindent beleadott. Aztán az
esti látogatásnál – a mese után, amit mindig Ábelnek meséltem és Levente is
hallgatta a hasamban – megmondtuk neki, hogy elengedjük, nyugodtan menjen, nem
tartjuk itt erőszakkal, ha ez itt most nem jó. Örökre velünk lesz úgy is, de ez
már csak egy kínszenvedés, holnap pedig úgy is le kell venni a gépről.
Elbúcsúztunk.
A
főorvosnő másnap délelőtt vár minket H. professzor úrral, még egyszer
megnézhetjük Leventét, aztán leveszik a gépről. Amin nem lehetünk, ott, mert
még nekik is szörnyen nehéz, mi majd kint várunk.
Május
1. munkaszüneti nap, mégis teljes létszám az intenzíven. Echo-val felszerelt
kardiológus doktornő, Dr. H. szívsebész professzor, Dr. S. aneszteziológus
osztályvezető főorvos asszony, ügyeletes intenzíves orvos, állandó gépet
figyelő nővér. Utolsó ima kisfiúnk ágyánál, majd ki a fotocellás ajtón át az
intenzív osztályon és az orvosi öltözőben utoljára letépjük magunkról a
vegyszeres, büdös, zöld maszkokat.
Szürreális kép: kihalt kórházi folyosó az intenzív osztályon, koszos ablak a folyosó végén, disszonáns, gépi hangokat hallani a kórteremből. Odakint száz ágra süt a nap. Állunk teljesen kikészülve és romokban a párkánynak dőlve, kintről valami idióta majális koncertjéről hallatszódik be a vidám zene. Mi pedig tudjuk, most hal meg a gyerekünk…..
Szürreális kép: kihalt kórházi folyosó az intenzív osztályon, koszos ablak a folyosó végén, disszonáns, gépi hangokat hallani a kórteremből. Odakint száz ágra süt a nap. Állunk teljesen kikészülve és romokban a párkánynak dőlve, kintről valami idióta majális koncertjéről hallatszódik be a vidám zene. Mi pedig tudjuk, most hal meg a gyerekünk…..
10. Vége
A
kis fülledt váróban ülünk. A kedves H. professzor úr bejön, csillog a
könnybe lábadt szeme, igazán együtt érez és nagyon sajnálja, de mint várható
volt Levente meghalt. A zárójelentésért be se jöjjünk ide, majd
kipostázzák és higgyük el, mi mindent megtettünk, semmiről sem tehetünk és
ezután csak egészséges szívű gyerekeink lesznek, magzati szívultrahangra akár az
ő kardiológus feleségéhez is jöhetünk majd ide. Utoljára megyünk át a rideg
folyosón a lifthez, pont most jön ki a gépet oly sokszor felügyelő nővérke:
könnyes szemmel részvétet kíván…
14
nappal a boldog első sms-ek után újra írunk mindenkinek. Mindenki kiborul…
Ilyen
nincs, ezt nem is nagyon lehet felfogni! Itt állunk két héttel a szülés után,
hormonok, gátseb, anyatej a köbön, a lakás átrendezve: kiságy, babaruhák,
babakocsi, hordozó, vadi új mérleg és légzésfigyelő … kisbaba meg sehol…
Hazamegyünk
és azzal a lendülettel elpakolok mindent. Üresség…
Mihez
kezdek most???? Dr. B-t még muszáj felhívnom, nem érdekel semmi, adjon valami
brutál hormont, amitől elapad a tejem, mert én ezt így napról napra hetekig
elapasztgatni nem tudom, már nem bírom. Dr. B.-t hívom: együtt érez, nagyon,
szomorú, de nagyon is megnyugtató a hangja. Vár a hat hetes kontrollra, és
akkor beszélünk. Nem ad brutális hormont, nem kell az most nekem, van neki egy
tündér homeopata orvos felesége, ad inkább homeopátiás szert. Hatott, nagyon
is, két nap és a múlté a napi 700ml anyatej, jaj….
11. Hogyan lehet ezek után élni
Drága
Ábel olyan jó, hogy van, így legalább volt miért élni, felkelni, főzni,
játszótérre menni és nem csupán lefeküdni és mély depresszióba zuhanni. Ábel
amúgy teljesen természetesen viselte ezt az egészet. Elmondtuk neki, hogy
Levente szíve beteg volt, a doktor bácsik nem tudták meggyógyítani, ezért
sajnos meghalt. Bár nagyon féltünk, hogy mit fog szólni, de ő a három évesek
lazaságával kezelte a dolgot, csak legyen neki egy másik testvére, akit majd
hazahozhatunk. Hát persze, a cél továbbra is ez, Levente a második kisfiúnk,
aki megajándékozott minket egy szép terhességgel egy csodálatos születéssel és
a tudattal, hogy lett még egy gyerekünk. Iszonyat fájdalom az elvesztése, de
nagyon jó dolog, hogy ő volt, egy ajándék nekünk. Csak azt nem bírom felfogni,
hogy miért született ő ilyen fejlődési rendellenességgel, MIÉRT?
Anyák
napja: csak sírok….
Megjelent
a májusi száma a kismamás újságnak, benne az egész oldalas fényképünk, 8
hónapos terhesen egy tál eperrel a kezemben, mint illusztrációja az egészséges
és boldog várandóságnak…. együnk terhesen sok gyümölcsöt, mert az milyen fontos
- erről szól mellette a cikk; bevágom a fiókba…, keserű düh és tehetetlenség.
10
oldalas horrorisztikus zárójelentés érkezik postán, boncolás, boncolási
jegyzőkönyv, hamvasztás, halotti ügyintézés, hagyatéki eljárás a közjegyzőnél,
nyilatkozzunk 8 napon belül az önkormányzatnál, ha a halottnak volt 300 ezer
Ft-ot meghaladó vagyona……, GYED lemondás, halotti anyakönyv bemutatása úton
útfélen, vaskos hamvasztási költségek, lesz mire költeni az egyszeri anyasági
segélyt.
Milyen
lesz a temetés? Legyen ilyen meg olyan! Itt meg ott! Hogyan is illik
megszervezni egy temetést! Nem kért, de zúdított javaslatok, mi több
elvárások…. a rémségeknek nincs ám vége.
Gy.
atya segítő közbenjárásának köszönhetően Levente a zugligeti templom
urnatemetőjében nyugszik. Csak M. és én temettük el Gy. atyával szépen,
csendben, hárman, nyugalomban. Így volt a legjobb nekünk.
De
bírjuk, nem törtünk meg. Azon gondolkodom, hogy hova szállt a Leventéért szóló
sok ima, az a sok szeretet és aggódás, amivel gondoltak azokban a hetekben ránk
a család, a barátok és az ismerősök. Sőt, azóta is kifogyhatatlanul. Talán az
lett a mi erőnk, amivel újra talpra álltunk és élünk és küzdünk tovább.
12. A sikertelen hónapok és új
élethelyzet
A
naiv lány azt hiszi, hogy ezek után ennél már nem jöhet rosszabb és most már
csakis egy tökéletes terhesség és egészséges kisbaba vár rá. Micsoda óriási
tévedés!
Ábel
3 éves és elkezdi az ovit, de én vajon mihez kezdek? Az előző munkahelyem –
hírszerkesztő a média világában - nem egy ovis kisgyerek anyukájának való.
Elhelyezkedni sem egyszerű így főleg, hogy amint lehet, terhes szeretnék lenni.
Dr. B-vel - aki teljes együttérzéssel és emberséggel áll mellettünk - ugyanis
azt beszéltük meg a 6 hetes kontrollon, hogy 3 hónap és lehet újra próbálkozni.
Így, amíg tart az Ábel után járó GYES, addig az, ha az lejár, akkor a minket
ért tragédia alapján táppénz, azután gyorsan terhes leszek és mint
veszélyeztett terhes leszek táppénzre jogosult.
A
ciklusom végül kis homeopátiás segítséggel szeptemberre visszaállt és rendben
is vagyok, újra jól érzem magam, fitten a fogamzásra, de most valahogy nem jön
össze. Igaz, gyötrődöm mindenen, egyik hónapban beteg vagyok, a másikban M.
volt röntgenen vakbélgyanúval és én már zsigerből kész vagyok mindenfajta
sugárzástól: vízér, röntgen, mikró, mobil, tv, hogy a kozmikusról ne is
beszéljünk. A harmadikban meg azért parázom, mert ha most nem jön össze, akkor
mindennek vége ugyanis tovább nem „dőzsölhetek” itthon táppénzen. Ha pedig
nincs semmi jövedelmem, akkor a jó kis lakáshitel mellett éhen is halunk.
Persze megint nem sikerült…Teljes kilátástalanság és megalázottság. Egyáltalán
nem dolgozni akarok, hanem gyereket szülni, testvért Ábelnek, erre nézhetem az
állásokat.
De
a gondviselés megsegített. A teljes elkeseredettség kapujában lesz egy normális
családbarát, kiszámítható állásom. Emberséges, nagyszerű főnöknővel, értékes,
aranyos, kollégákkal. Itt szépen eldolgozom, amíg nem szülök újra. Addig sem
otthon tengődöm és őrlődöm. Lesz fizetésem, ami alapja lesz majd a GYED-emnek,
bérletem, étkezési utalványom, üdülési csekkem. Bár könnyes szemmel, mert a
szívem mélyén nem ezt akarom, de decemberben munkába állok. Nagyon jól érzem
magam, hasznos vagyok, másoddiplomás oktatást szervezek egy egyetemen, új
emberekkel találkozom, helyt állok, szeretnek, megbecsülnek. Vehetek pár új
ruhát, kell is, mert abba talán mégsem járhatok dolgozni, amin a játszón
nyomultunk.
Reggel
5.50-kor kelek, fél órát tornázom, csak ilyenkor van rá időm, gyors készülődés,
fél nyolcra már bent vagyok, hiszen fél négykor le kell lépnem, húzok az oviba,
hogy negyed öt körül szinte az utolsók között elhozzam Ábelt. Mikor
reggel elmegyek, a fiúk még alszanak. Előző este még kikészítem, mit vegyen fel
és vigyen Ábel. Délután otthon rendrakás, mert reggel ők is sietnek,
szeretgetem és foglalkozom Ábellel, adok neki valami normális vacsorát. Az én
három évig egészséges, házi- és bioételeken nevelkedett kicsikém, ki tudja mit
eszik egész nap, vagy inkább jobb nem is tudni. Mosok, vasalok, takarítok,
rövid estéinken. Heti kétszer úszunk Ábellel. Havi két életmód cikket írok még
egy internetes portálnak is. Szóval nagy a pörgés, ilyen egy 8 órában dolgozó
anya élete.
Karácsony:
Ábelnek varázslat, nekünk üresség és szomorúság. Hiányzik Levente, nagyon, és
újabb hónap, amikor nem sikerült. Mikor lesz majd boldog Karácsonyunk? Mikor
lehet majd Ábelnek testvére?
Februárban
síelés a barátainkkal, és évről évre egyre több tündéri kisgyerekkel és az
egyke kis Ábellel, és persze megint nem sikerült. Farsang, buli, látszólag szép
élet, de bennem iszonyat űr, hiányérzet és csalódás.
13. Második Vetélés
Igaz,
februárban megjött, de nem az igazi, kevesebb is, de a teszt negatív.
Márciusban viszont késik és pozitív a teszt. Irány Dr. B. Az előzőleg levett
hormonlabor rendben. És tapintásra 8 hetes terhesség. Ez szuper, akkor
februárban ezek szerint már terhes voltam, csak valami elcsúszott ezért volt
még negatív teszt. Ez valami szuper és rosszul sem vagyok. Pár nap múlva uh a
klinikán. És jó nagy arcra esés, hogy szépen fogalmazzak.
Üres
petezsák… a lúdtojásnyi méhben. Nem jó felállás, nagyon nem. Persze ez a rosszullét
és fáradtság hiánya is eléggé intő jel kéne hogy legyen annak aki, félhalott az
első trimeszterben. Nem lesz ez így jó. Dr. B. várna még egy hetet, de én két
nap múlva szépen klasszikusan elvetélek, még azt is érzem, hogy nyílik a
méhszáj. Bemegyünk a klinikára Dr. B-hez, megvizsgál, kísér, támogat,
intézkedik és ambulánsan elvégzi a műszeres befejezést. Újra romokban a
nőgyógyászati osztályon. Lassan 2 éve volt az első vetélésem, és egy éve
született Levente, 4 terhesség, 2 szülés, abból 1 élő gyerek. Jön a május:
boldog anyák napját! Megint nem sikerült.
14. Kiközösítve a játszótéren
Ábel
lassan kijárta a kiscsoportot. Dolgozó nőként az ovi után irány a játszó,
hiszen itt van végre a jó idő. Megvető és lesújtó pillantások a magas sarkú
cipőre és a kosztümnadrágra a többgyerekes, otthoni anyukáktól. Micsoda nő,
egy, azaz egy darab gyerek és húzott vissza dolgozni, csak, hogy legyen
karrierje, szép ruhája és csini cipője, amiből hehe, most
szórhatja ki a homokot. Arra már nincs időm, hogy hazamenjek és átöltözzek,
dolgozni meg mégsem mehetek sportcipőben és farmerban. Hallom, ahogy
kibeszélnek, nem szólnak hozzánk, szúrós szemmel nézik, ahogy Ábel kölcsönveszi
a gyerekeik homokozós játékait, azt sem tudok sajnos magammal vinni a metrón a
Szentkirályi utcába. Udvariasan kölcsönkérjük. Azért odaadják, megvetéssel,
micsoda anya!, és azért sem kezdenek velem beszélgetésbe, hiába is próbálkozom.
Innentől ki vagyok közösítve.
Éljen
a kertváros, a boldog, kisgyerekes, testvérekkel rendelkező családok Kánaánja.
Nem akarnak barátkozni velem, az utolsó pillanatban a gyerekéért az óvodába
beeső és homokozókészlet nélkül a játszóra érkező egygyerekes, karrierista
(…pont én…) anyukával.
Pedig mit nem adnék, ha újra edzőcipőben és farmerban tolhatnám a homokozó készlettel és labdával megrakott babakocsit. Kiabálhatnék a nagyobbik gyerek után, hintáztathatnám a kicsit, pucolhatnám az almát, csomagolhatnám a kölesgolyót és nem telne új cipőre a GYED-ből, mert kéne a pénz a pelusra. Boldogabb lennék mindenkinél a játszótéren, így viszont én vagyok a legnyomorultabb, csak ezt ők nem tudják.
Pedig mit nem adnék, ha újra edzőcipőben és farmerban tolhatnám a homokozó készlettel és labdával megrakott babakocsit. Kiabálhatnék a nagyobbik gyerek után, hintáztathatnám a kicsit, pucolhatnám az almát, csomagolhatnám a kölesgolyót és nem telne új cipőre a GYED-ből, mert kéne a pénz a pelusra. Boldogabb lennék mindenkinél a játszótéren, így viszont én vagyok a legnyomorultabb, csak ezt ők nem tudják.
15. Harmadik vetélés. és hab. ab.
Szóval
van ilyen, hogy üres petezsák, három hónap pihenés aztán hajrá. Megint újult
erővel vágok neki. Torna, aerobic, tavaszi megújulás, méregtelenítés. A jó kis
üdülési csekkből, amiért jól megdolgoztam, wellness hétvége kettesben M-mel:
majd most jól kipihenjük magunkat, meg feltöltődünk, szaunázunk, úszunk, jókat
eszünk, borozunk.
Megismerem
személyesen is Dr. B. feleségét: E.-t a homeopata, fül-orr gégész doktornőt.
Mosolyog, bíztat, segít és alkati szert talál nekem, foglalkozik a lelkemmel.
Jön
a szuper nyár, nyaralás barátokkal, keresztgyerekekkel, de nekem sikertelen 2
hónap. Szeptemberben újra munka és újra egy pozitív teszt. 6. hét uh: szabályos
petezsák és szikhólyag, 1 hét múlva embrióárnyék 3mm, szívhang még nincs. Nem
túl jó és megint nem vagyok rosszul, pedig ilyenkor már elkezdődik az émelygés
és fáradtság. Újabb kontroll 5mm-es embrió, szívhang nincs, bár ezek csak
emberi számítások – reménykedik Dr. B. Hétfőn végső kontroll, ha semmi, akkor
műtét, már 9 hét telt el.
És
hétfőn már csak 2 mm-es az embrióárnyék. Könnyek, üresség, újabb altatásban
végzett műszeres befejezés, nőgyógyászat, földszintről felhallatszódó
újszülöttek sírása. Ez volt az ötödik terhességem. Szomorú ősz kezdődik. És egy
sor kivizsgálás ez ugyanis nem normális, ez már ismétlődő vetélés: habituális
abortus (hab. ab.) Dr. B. továbbküld egy neves szakemberhez Dr. F. V-hoz, ő
Magyarországon a vetélések szakértője, senkit nem kímél, tetőtől talpig
mindenkit kivizsgál és mindent megold gyógyszerekkel. Nincs mese,
nekivágunk.
16. Út az FCR-blokkolóig
Iszonyat
energiával nyomozok a témáról a neten, újabb szakszavakat tanulok: HSG,
folliculometria, citogenetika, inzulin rezisztencia, MTHFR heterozigóta
mutáció, immunszerológia, alloimmun panel, FCR blokkoló, trombocita kezelés,
immunglobulin, ivig és persze a mindenható OGYI és OEP ahonnan majd szükség
esetén engedélyt kell kérni.
Eső
körben Dr. N. főorvos, egy elbeszélgetésből, 13 kémcsőnyi vérből tőlem és 3
kémcsőnyiből M.-től megállapítja, hogy familiáris trombophilia,
antiphospholipid syndroma, systemas autoimmun folyamat, vvs szerológiai
inkompatibilitás fennállása nem volt igazolható. További rutin és
immunlaboratóriumi leleteiben említendő eltérés nem volt.
Dr.
F. V.-nak azonban ez közelről sem elég ebből a szegmensből. Egyáltalán az első
találkozás sem sikeredett vele túl szépen. Meg kell szokni a stílusát és a
hozzáállását. Maximalista és sikerorientált, rengeteget tud. Mi csak ülünk és
megszeppenve hallgatjuk az eszméletlen mennyiségű vizsgálatot, amin részt kell
majd vennünk és amelyek 80 %-ról elképzelésünk sem volt, hogy micsoda. S a
vizsgálatok jó nagy részét csak kalandos utakon, segítőkész orvosok és vaskos
pénzeket elkérő magánlaborokban tudjuk majd megcsináltatni. Ja, és hozzá ide az
állami rendelése többet ne jöjjünk, csak a magánba. Itt a szám, amin időpontot
lehet kérni, ő itt a mi bajunkkal nem ér rá bíbelődni.
Az
első találkozás után fél órát sírok, de aztán úgy összeszedem magam, hogy az
átlagosan egy évig is elhúzódó vizsgálatdömpinget én 4 hónap alatt leszervezem
úgy, hogy a 2 havi ciklusvizsgálatot Dr. F. V. megismételteti velem, mondván,
hogy nem elég egy uh, hanem két naponta kell a peteérés időszakában kb.
négyszer-ötször, és a tuti pontos peteéréshez viszonyítva kell vérvételre
mennem. Dr. B.-vel mindent egyeztetek és a lehető legjobb orvosokat ajánlja
nekem.
Dr.
F. ultrahangoz 4 hónapon át, a peteérés időszakában reggel 7-kor még mielőtt
dolgozni mennék. Teljesen normális és jó peteéréseim vannak, a méhem rendben.
Nagyon megértő és kedves orvos, ismertem már régről Dr. B-t helyettesítette
azon a nyáron, amikor Ábelt vártuk. Megfogadom, hogy innentől csakis hozzá
járok majd ultrahangra.
Dr.
G. elvégzi az összes endokrinológiai vizsgálatot. Első találkozásunkkor minden
klinikás leletemet kinyomtatva vár, meghallgatja a történetünket és minden
létező paraméterre vérvételt kér. Az eredmény tökéletes.
Dr.
G. T. egy másik intézményből elvégzi a HSG vizsgálatot. Ez az a bizonyos
petevetető átjárhatósági és méh vizsgálat. Még az első telefonhívásom napján
fogad és két napra rá elvégzi ezt az egyáltalán nem kellemes vizsgálatot. Úgy
tűnik nekem, azért is volt vajúdási fájdalommal felérő, mert a jobb petevezetőm
el van záródva. Na, ezen aztán teljesen kiborulok, hogy ilyenkor mi van.
Szerencsére Dr. G., aki hihetetlen kedves, emberséges és jó fej volt
megnyugtatott, hogy ott a bal, ami majd mindent megold és lehet, hogy nekem
mindig is ilyen volt és mégis mindig milyen szépen sikerült teherbe esnem.
Azért azóta is izgulok, hogy a bal működjön rendesen és szuggerálom a jobb
oldalit, hátha újra átjárhatóvá válik. Ezzel kapcsolatban Dr. B. is mindig
megnyugtat.
Citogenetika
rendben. A lényeg, hogy mint kiderült, én egy nő vagyok 46 kromoszómával, M.
pedig 46 kromoszómával egy férfi. Megjegyzem ezt a vizsgálatot amúgy TB alapon
elintézni lehetetlen, minden elképzelhető utat megpróbáltam, de egy szintet már
nem akartunk túllépni, így irány a magán szektor. A híres budai intézményben
azonban jó pénzért egész hamar megvolt. Csakúgy mint a genotípus meghatározás
Faktor V, Faktor II, MTHFR. Ehhez ragaszkodott még Dr. F. V. és mint ki is
derült minden rendben, azt leszámítva, hogy MTHFR heterozigóta vagyok.
Megijedni nem kell, ez nem nagy szám, elég sokan éldegélnek így az országban.
Csak annyi, hogy bár a trombózis kialakulásának genetikai kockázata az
átlagosnál nem nagyobb, terhesen aspirin protectet kell majd naponta szednem,
nehogy egy kis vérrög vetélést okozzon. És speciális folsavba is fektethetjük
be a pénzünket.
A
háziorvosnak is el kellett végeznie egy csomó vizsgálatot. Az általános
laborvizsgálatokon kívül egy csomó vad kórságot is vizsgáltak se vérbajom, se
herpeszem, se hepatitisem, se chlamidiám, hisz ez remek! Rubeola és a
cytomegalo virusok ellen már van védettségem, toxoplazmás viszont, nem voltam
még nem is szeretnék. Figyelek is erre a jövőben nagyon és minden macskát
messziről elkerülök. A helyi gasztroenterológus főorvost is megismerhetem, de
szerencsére helikobaktérium sem található bennem.
A
László kórházban Dr. R. hematológus doktornő is vesz pár kémcsőnyi vért, mely
alapján kiderül, hogy a korábbi terhességek alatt kimutatott ellenanyagok
vetélést nem okoznak, ugyanakkor ezek miatt trombocita kezelést nem kaphatok
majd csak ivig-et, ha rossz lesz az alloimmun leletem .
Azért
persze azt is megkapom, hogy ezek után minek akarok még gyereket, örüljek, hogy
már van egy otthon. Még szerencse, hogy nem sokszor találkozom ezzel a
mentalitással, pedig a történetnek közel sincs vége és én továbbra is ragaszkodom
az álmaimhoz és megteszek minden tőlem telhetőt.
Közben
újabb Karácsony, hiány, fájdalom, és az új évbe vetett remény. 30 éves lettem,
ajándékként kettesben elmegyünk síelni M-mel. Ez szép és jó, de már elegem van.
Én már kipihentem, kiwellnesseztem, kisíeltem, kisportoltam, kiszaunáztam,
kiéltem, kiugráltam, kibuliztam magam, leterhelt szoptatós anyuka szeretnék
lenni, kimerülten az éjszakai felkelésektől. Meddig kell még várnom?
4
hónap, 46 kémcsőnyi vérminta, 10 ultrahangvizsgálat, egy röntgen és egy
kilélegzéses izotopvizsgálat, valamint 9 szakorvos véleménye alapján és nem
kevés pénz elköltése után megvan az egyes számú adatlapom, amely szerint minden
rendben. Így mehetek a végső nagy kivizsgálásra a bizonyos alloimmun panelre.
P.
professzor egy végtelenül kedves idős immunológus. Szerinte elég kicsi a
valószínűsége, hogy immunológiai okból voltak a vetélések, hiszen két gyereket,
már sikerült kihordanom, de azért mindenképp legyen egy újabb vérvétel. 1 hét
múlva eredmény.
2010.
március vége: a ciklusom 28. napja, pont ma kell telefonálni az alloimmun
vizsgálat eredményéért. Szabadságon vagyok itthon. Idegesen hívom az
asszisztensnőt. Hívjam később, addig kiporszívózom. Lehet, hogy terhes vagyok,
ma kéne megjönnie, mi lesz, ha rossz lesz az eredmény, nagyon félek, nem akarok
ivig-et, nem akarom ezt a macerát az infúzióval, olyan természetellenes, miért
nem megy nekem csak úgy, mint mindenki másnak? Legyen jó az eredmény, biztos jó
lesz hiszen már kétszer sikerült, és most megint sikerülni fog.
Na
persze. Telefonáltam: FCR blokkoló 14%. Kb. 54%-nak kell lennie, lehet, hogy a
vetéléseknél ez volt a gond. Csinálok egy tesztet: POZITÍV, a szülés várható
időpontja december 11. Csak el ne vetéljek. Hívom Dr. B-t, elkezdi a
terhesgondozást és mindenben egyeztetek vele. M. hívja DR. F. V.-t szervezik
nekem az ivig-et azt az infúziót, ami megvédi a magzatot az immunológiai
vetéléstől. Félek és izgulok, hogy mi lesz.
17. Küzdelmek, remények és boldogság
Azonnal
táppénzre kerülök, egész nap fekszem, kapok egy csomó hormont, vitamint,
aspirint. 6. hét: kezdek rosszul lenni, ez nagyon jó jel. Dr. B. nagyon örül,
menjek uh-ra és akkor kapjam az ivig-et. 0. uh. a kedves Dr.F-nél, hiszen
megbeszéltem vele, hogy ha úgy alakul hozzá jövök majd. Nagyon, nagyon izgulunk,
M. elkísér. Egy ÉLŐ 3mm-es embrió. Boldogság, remény.
A
héten megkapom az ÁEK szülészetén az első ivig-et. Nagyon rosszul vagyok,
iszonyat fáradt és gyenge. Minden koraterhességi tünetem nagyon erősen megvan.
Egész nap fekszem, meg sem merek mozdulni, mégis mintha lenne valami minimális
vérzésem, nagyon félek, hogy elvetélek. Dr. B-hez megyünk a klinikára. Dr.
F.-vel találkozunk közben a folyosón, megígéri, hogy mindjárt ellenőriz
ultrahanggal. Elegem van, mindent feladok, ha most nem sikerül, nagyon ideges
vagyok és félek.
Uh:
KETTEN VANNAK ÉS ÉLNEK: közös petezsákban két élő embrió közöttük vékony
elválasztó burok. El sem hiszem, amit Dr. F. mond, patakokban folyik a könnyem
olyan boldog vagyok, nincs is ennél csodálatosabb. Az örömtől és a megkönnyebbüléstől
persze sírva jövök ki. M. majdnem szívinfarktust kap, azt hiszi, megint valami
óriási baj van. Dehogy is: IKREK. Hihetetlenül boldog ő is. Egy percig sem
ijedünk meg, mi ezt most igazán megérdemeljük és nekünk lesz a világon a
legszuperebb, két pici babánk lesz egyszerre otthon, Ábelnek két kistestvére is
lesz, ennyi tragédia és ennyi év várakozás után. Dr. B. is örül, bár óvatos
mivel egypetéjű monochoriális terhességről van szó, ez nem egy túl jó felállás.
Még nem tudni, hány lepény van és mi lesz belőle, sűrűn fognak vizsgálgatni. De
hát miért ne lenne most végre minden rendben. Olyan boldogok vagyunk és úgy
örülünk, egy gyerekkel már be sem érnénk. Végül csak elnyerjük a jutalmunkat –
gondoljuk már megint naivan.
9.
hét: a második ivig napja. Reggel 6 óta várunk az ÁEK szülészetén, 9 körül
azonban elég erős vérzés jelentkezik. Kis híján elájulok a wc-ről kijövet.
Akkor talán adnak egy ágyat itt a szülőszobán, hátha még van remény. Elvisznek
uh-ra. Nagyon izgulunk. Szerencsére mindkét baba jól van, a petezsák mellett
viszont van egy hematoma. Elég gyakori jelenség ez, meg kell várni míg kiürül
vagy szervül. Megkapom az ivig-et, de Dr. F. V. nem enged haza, befektet a
terhespatológiára, 10 tünetmentes nap után hagyhatom csak el a kórházat. 5 hétig
fekszem itt. Nem túl szép és nem túl jó körülmények között és akkor még finoman
fogalmaztam, de valamit valamiért.
Egész
nap fekszem, csak enni és wc-re járok ki és rengeteget olvasok. Az egész család
ismét bevetésen. Ábelt minden nap más hozza el az oviból. M. reggelente
meglátogat és túlélő felszereléseket és ennivalót hoz. Hétvégenként Ábel is be
tud jönni meglátogatni. Mindenki nekünk drukkol, értünk imádkozik. Barátnőim
hívnak, meglátogatnak, bíztatnak. Dr. B.-t telefonon értesítem a fejleményekről
és már alig várom, hogy megint az ő felügyelete alatt legyek és szépen
megköszönve az ivig-et, de itt hagyhassam ezt az intézményt. A 12 hetes
uh-t az egyik legjobb genetikus doktornő végzi el, és bár egy lepény van, de
minden rendben. A kombinált tesztet is megcsinálták, ikrekre nézve tökéletes.
14 hetesen végre szabadulok.
Falfehéren
és teljesen legyengülve kerülök ki a kórházból. Még jó hogy itt a nyár majd
végre lesz egy kis színem és felerősödöm. A hasam már elég jól látszódik és
elkezdett keményedgetni. Végre mehetek Dr. B.-hez terhes-gondozásra. Sokat
pihenek és E. homeopátiás szerei megteszik hatásukat, teljesen jól érzem magam,
minden rossz közérzet, fejfájás, haskeményedés a múlté. Élvezzük a nyarat. Ábel
nagyon boldog, hogy anya újra itthon van, és hogy egyszerre két tesója is lesz.
Reméli, hogy fiúk vagy legalább is „harcos lányok”. Az AFP ikrekhez mérten
megfelelő. Dr. B. 18 hetesen vizsgál minden rendben. Genetikai ultrahang Dr.
F-nél: M. is bejöhet és együtt csodáljuk a két teljesen egyforma tökéletes
kisbabát.
Már
csak a 20 hetes szívultrahangon legyünk túl, aztán kitartóan pihenek, nehogy
idő előtt érkezzenek. A szívultrahang is tökéletes, igaz az egyik babánál sok a
másiknál kevés a magzatvíz, de 21 hetesen újabb uh kontroll, majd meglátjuk
hogy alakul. Közben lemegyünk pár napra a Balatonra a barátainkkal. Viszont
nekem nagy a hasam és feszít, bedagadt a bokám, holott ez még soha nem fordult
velem elő, de hát ikrekkel sem voltam még terhes, pihenek, felpolcolom a lábam,
meleg is van.
Egyedül
megyek korán reggel uh-ra, M. Ábelre vigyáz, kíváncsi vagyok mennyit nőttek a
babáim és, hogy rendeződött-e a magzatvízelosztás. Dr. F. vizsgál és nagy baj
van……
18. Harc a „B” babáért
Az
„A” baba nagyon beteg, életképtelen lesz, mivel valószínűleg egy kamrai
keringészavar során a vízzel telt agykamrái elnyomták az agykérgét. Rengeteg a
magzatvíz: polihidramnion. A „B” baba viszont jól van. Újra megfordul velem a
világ. Most mi lesz, és mitől és miért pont velünk? És egyre rosszabbul vagyok
nagy és feszít a hasam. Dr. B. bíztat, harcolunk a „B” babáért, hogy minél
tovább bent lehessen.
Vérvételek:
fertőzések kizárva, genetikai tanácsadás: semmi lényegeset nem tudnak mondani.
Így jár, akinek egypetéjű egylepényes babái vannak, nem túl jó felállás. A
lepényi keringés nem ideális, felmerül az iker-iker transzfúzió rémképe is.
Jaj, csak legalább egy babát tudjunk hazavinni. Sírok, sírok, sírok, félek és
aggódom, és teljesen elegem van abból, hogy ilyen szerencsétlen vagyok, már úgy
érzem, mindenki csak lesajnál és félek, hogy elege lesz mindenkinek belőlem,
annyi baj van velem…
Dr.
B. viszont nem hagy csüggedni minket. A 24. héttől irány a klinika, ott az ő
osztályán biztos kezekben és extra felügyelet alatt leszek, húzzuk, amíg lehet.
E. is gyógyít minket: legyen mindhármunknak a legjobb.
Lelkileg
felvértezve, legalább 10 heti benntartózkodásra felkészülve, teafőzővel,
laptoppal, könyvekkel, ruhákkal, párnával, takarókkal, megrakva bevonulok a
klinikára. Rajtam aztán nem fog múlni. A szobában remek kis csapat gyűlt össze,
bíztatjuk egymást és rengeteget beszélgetünk. Azóta is tartom a lányokkal a
kapcsolatot, a tragédiák kevés kismamát kíméltek csak... Ez itt a normális
szekció. A folyosó másik felén vannak az óránként cigizők és van még a
heroinos kismama is. Az egyik láncdohányos egészséges spontán hármas
ikreket!!!!!!, a másik iszonyat pici hassal egészséges harmadik, egyáltalán nem
várt gyereket szült. A heroinistának, aki néha órákra eltűnt az osztályról, a
40. hétre született függő, de egészséges babája, akit persze meg sem látogatott
az intenzíven. Az egyik ikreket váró pedig itthagyni készül a babákat,
mondván neki már van otthon négy. Mi meg csak őrlődünk, nincs igazság, nagyon
nincs…..
Az
osztályon dolgozó szülésznők és nővérek mind nagyon rendesek. Megkapom az első
szteroidos tüdőérlelő injekciót is. Dr. B. minden nap jön és vizitel és
biztatat és válaszol a kérdéseimre. Milyen jó is, hogy ő itt az osztályvezető,
nagyon sokat számít, hogy rendszeresen találkozom vele. Én viszont egyre
rettenetesebben vagyok. A hasam óriási, már nem férek bele a 9 hónapos terhesen
hordott nadrágokba és pólókba a 26. héten. És nagyon feszít, szinte alig bírok
enni. A „B” baba annyira felnyomódott az „A” sok vizétől, hogy feszíti szét a
bordáimat, nehezen kapok levegőt, alig alszom és a hasizmom is mintha szakadna
szét. Nem vagyok egy panaszkodós, önmagát elhagyó típus, de ez már nekem is sok
fizikailag, alig bírom, de fekszem rendületlenül, messze még a tervbe vett 34.
hét. A szoba levegője iszonyat száraz, napjában többször is vérzik az orrom,
így el kell mennem pénteken egy fül-orr-gégész vizsgálatra.
Csütörtök
este a szokásos esti ellenőrzésnél viszont a szülésznő nem találja a „B” baba
szívhangját. Sehogy sem… Nagyon félek és nagyon rosszul érzem magam, tudom hogy
nincs ez így jól, hogy a „B” ennyire rossz helyen van… se nekem se neki.
Leküldenek uh-ra a szülőszobára. Itt épp nem egy kedves társaság van.
Úgymond eléggé semmibe vesznek. A lenti szülésznőnek nincs kedve az egészhez,
CTG-t próbál rám tenni, miért ilyen bénák fent, hogy nem tudták megnézni,
háborodik fel. Persze neki sem megy. Jön egy nagyon jókedvű, szülésznőkkel
vicceskedő orvos. Csak úgy rám rakja az uh-ot, az „A” baba OK, a „B-t” sokáig
keresi, de közben mindenfélét dumálgatnak én meg remegek, majd meghalok
félelmemben és idegességemben. Próbálom elmondani a helyzetemet és kérdeznék,
de nem nagyon érdekli őket, hát pont az én utolsó reményem kis szívét nem
találják. De végre megvan, fél másodpercig rajta tartja: dobog a szíve „de
rossz helyen van”, mást nem is mond, jobban meg sem nézi, már ki is
tessékelnek, kérdezni sincs lehetőségem, pedig a nagy virgonckodásból úgy tűnt,
ráérnek. Teljesen kész vagyok, hol a gyerek, ott jó még neki, tényleg jól van?
Dr. F. mindig jó alaposan megnézi, és mindig megnyugtat. Ez az orvos itt nem,
csak le akart tudni, ez eléggé szomorú és nagy csalódás. Pedig nem csipp-csupp
kis üggyel jókedvemből küldtek le este 10-kor és nem is szórakozásból fekszem
itt három hete és nem babamozira jöttem. Egy kétségbeesett kiszolgáltatott anya
voltam, akit elég jól semmibe vettek. Egy laza orrvérzés után feszítő hassal,
fájó bordákkal álomba sírtam magam.
Másnap
apu értem jön és átvisz, a fül-orr-gégészeti klinikára. Nagyon rosszul érzem
magam, ülni, várni alig tudok. Nagy nehezen végre megnéz valaki. Szerencsére
semmi komoly, csak a szoba levegőjétől ki van száradva a nyálkahártya az
orromban. Kapok rá valami olajos orrcseppet. Vissza a klinikára. Bemegyek Dr.
B.-hez az orvosi szobába, mert a reggeli vizitről ugye lemaradtam. Elmesélem a
tegnap estét és, hogy mennyire rosszul vagyok. Jól el is sírom magam, pedig Dr.
B. előtt nem nagyon szoktam kiborulni, de most már tényleg a végét járom.
Meghallgat és megígéri, hogy holnap Dr. F. ügyeletes és nyugalomban jól megnéz
majd uh-n.
19. Császár a 27. héten
Szeptember
11. (….) szép őszi szombat reggel a klinikán. Dr. F. az ügyeletes. Már reggel
feljön az osztályra. Én szólok is neki, hogy igaz nemrég nézett, de lenne egy
kis extra uh igényem. Mosolyog, vizitel és utána vár lent a szokott
vizsgálóban.
Utolsó
uh: NAGY BAJ VAN! A „B” baba keringése centralizált lett, azonnal ki kell őket
venni, ez a legeslegutolsó esély, különben pár nap és mindketten meghalnak.
Hogy ráéreztem, hogy valami nem stimmel…..bárcsak felesleges rinya lett volna a
részemről ez a kipukkadás és bordafájás és iszonyat izomfeszülés, de nem,
éreztem, hogy a „B” baba nagyon rossz helyen van, jól beletrafáltam….
Hozzam
a cuccom és irány a szülőszoba, hívják Dr. B.-t. Hívom a M-t, hogy azonnal
jöjjön. Az egyik húgom vigyáz Ábelre. Fent a szobában csak néznek a lányok,
drukkolnak. Felhívom pár barátnőmet, itt az idő, imádkozzanak értünk. Ezt nem
hiszem el! 27 hetesen, olyan kicsik még ilyenkor, te jó ég, mi vár ránk.
Szerencsére erről azonban elképzelésem sincs, különben le sem mennék a
császárra…..
Kedves
szülésznő fogad, még jó, hogy nem reggeliztem, előkészít beköt egy
hányingercsillapító infúziót, ami nem lecsöpög, hanem lezubog. Rajtam az ikres
ctg, nehezen érzékeli a babákat, sok a magzatvíz ők meg nagyon kicsik, csak a
hasam lett óriási 71 cm-ről 106cm…. Megint, mintha valami kórházas filmdráma
szereplője lennék, érik az Oszkár…. Készítik elő nekem a műtőt mondom a
szülésznőnek, hogy itt a háromágyasban szültem a kisfiamat, régi szép emlékek,
akkor nem volt ez az idegbajon már rég túlburjánzó őrület. Írogatja a papírom,
most látja csak az én igazi kis történetem: vetélések sora és nagyér
transzpozíciós elveszített kisfiú, ja, és ez a mostani horror, mert ez
konkrétan az. Ezt már a szülésznő sem bírja és elsírja magát. Könnytörlés,
gombóc a torokban. Mi legyen a babák neve? Rá kell írni a császáros papírra mondjak
két fiú és két lánynevet. Benedek és Barnabás vagy Léna és Luca. Lányok
lesznek, már tudjuk. Két kisfiunk után most két kislányunk születik, micsoda
boldogság lehetne……..
M.
is megérkezett, beöltözve mellettem ül, szüleim a folyosón emésztik magukat.
Jön
az ügyeletvezető doktornő, végtelenül kedves és nagyon szomorú, sajnálja, de
ezt a terhességet be kell fejezni. Itt a vég és úgy mindennek is. Féléves
rémálom, amiből nem lesz vidám ébredés, nagyon nem…
Olyan
sürgős ez a császár, hogy Dr. B-t megvárni nem lehet, mert órákba kerül, mire
ideérne, mivel hétvége lévén a gyerekeivel kirándul. Annyira sajnálom,
olyan sokat jelent és számít, ha velem van és benne maximálisan minden
körülmények között megbízom.
De
isteni gondviselésként itt van Dr. F., akit ismerek, végig ő ultrahangozott és
Ábel születésénél is ő lett volna Dr. B helyettese. Legalább ismerős arc és
tuti jó kezekben leszünk. Egy végtelenül szimpatikus műtősfiú segít nekünk
becuccolni a műtőbe. Az aneszteziológus orvostól megkapom az érzéstelenítést,
nem érzek semmit, zöld lepedők, M. a fejemnél ül és folyamatosan beszél hozzám
és szeret. Bármennyire is akartam, hogy minél tovább bent legyenek, hogy a „B”
babának jobbak legyenek az esélyei, ennek most vége. Dr. F. vág, iszonytató mennyiségű
víz ömlik ki belőlem, hallgatni is rossz… Megérkezik a már eleve, méhen belül
elveszített első kislányunk Léna. Éppen elviszik mellettem a zöld lepedőben még
látom apró kis testét, sötét haját. Majd megszületik a kis reménysugár, akiért
az utóbbi hét hetet végigküzdöttük: Luca. Őt teljesen eltakarja a zöld lepedő,
semmit sem látok belőle. Gondolom ekkor kaptam valami nyugtatót, mert teljesen
beszűkült minden, csak foszlányokra emlékszem. Dr. F. összevarrt, kaptam
mindenféle infúziót, majd irány az intenzív osztály. Szerencsére a méhem
megmaradt, mert erősen benne volt a pakliban, hogy annyira kitágult, hogy nem
tud visszahúzódni és akkor végleg vége a dalnak.
20. Intenzív kínok
Én
a felnőtt intenzív osztályon vagyok, a lányok a koraszülött intenzív osztályon
vannak. Sajnos M., aki bár nincs intenzíven ő is kínok között vergődik.
Megszenvedjük ezt mind, Ábel is, a család is, a barátok és ismerősök is, az
orvosaink is. Döbbenet, keserűség, kilátástalanság, épp úgy mint két és fél
éve.
De
most még soha nem érzett testi és lelki kínok között fekszem. Két gyönyörű
szülés után ez a császár aztán nagyon nem kellemes. Bár gondolom elég sokat
javít a helyzeten, ha az éppen felvágott, majd összevarrt anya mellett ott
szuszog békésen egy időben született egészséges újszülött, vagy legalább is a
csecsemőosztályon, akit fel is hoznak megmutatni, mint a szomszéd ágyon fekvő
anyukának…. Hozzám M. jött, bánatosan, egyedül. Látta a lányokat. Lénáról ugye
már méhen belül tudtuk, hogy reménytelen, semmi esélye az életre, az agykérgét
teljesen elnyomták a vízzel teli agykamrák, nincs agya, az agytörzse nem
sérült, stabilizálták, életben tartják, mert ez a feladatuk ott az intenzíven,
900g. Luca viszont nincs jól és 560g….
Döbbenet,
kín, keserűség, tehetetlenség, iszony.
Olyan
pici, azért nem látszódott ki a zöld lepedőből sem. Sírni sem egyszerű így egy
hasi műtét után, az orromat kifúni is fájdalmas, de mi ez ahhoz a fájdalomhoz
képest, ami a szívemet mardossa.
A
szülésznők eléggé középkori kínzásnak beillő módszerrel, de addig masszírozták
a méhemet, míg szépen fokozatosan folytatja a visszahúzódást. Este M.
támogatásával, valamint most még a lift segítségével újra arra a bizonyos
NIC-re kerültünk, immár harmadszor.
Leírhatatlan
az érzés, a látvány, az aggódás, a félelem, amit a két kis inkubátor mellett
átélünk. Ezek a falak mennyi tragédiát látnak. És megint itt a visszatérő
jelenet: zöld köpeny, steril maszk, azok a bizonyos szagok, hangok. Vesszük,
kötjük, mossuk, sterilizáljuk. Menten megőrülök, tehetetlen vagyok.
Léna
stabil, lélegeztetik, kicsi, de nem rémisztően, az idegrendszeri sérülés
annyiban látszódik rajta, hogy végtagjait már méhen belül rosszul tartotta,
most is. Nagyon szeretjük és imádkozunk érte, hogy ne kelljen itt sokáig
szenvednie.
Luca
eszméletlenül kicsi és sovány, csont és bőr szó szerint. Vékony kis bőrén
átlátszódnak az erek, Barbie baba lábai vannak. Ő is intubálva, lélegeztetve,
kis rózsaszín sapkában, betakargatva. Altatják, jelenleg stabil, de vérszegény,
nem pisil. Ugyanakkor bármi lehet még.
21. Három hetes küzdelem Lucáért
Ismét a nőgyógyászaton vagyok. Lent sírnak az
újszülöttek és én már megint itt fönt. Szobatársam az a kismama, aki február
végén majd Magyarország legkisebb, 23 hétre született egészséges koraszülött
kisbabáját viheti haza.
Nem bírok beszélni (…én!…) senkivel. Iszonyatosan fáj
minden mozdulat. Sehogy sem jó. És félek, de nagyon. Megint széttörik az álmom
és a szilánkok megint belefúródnak a lelkembe. Féltem Lucát és aggódom, mit
tehetek Lénáért nagyon sok már ez, rettenetesen….
Ábel beteg, durva kötőhártya gyulladása van, nagymamám
vigyáz rá. Augusztus vége óta szinte folyamatosan beteg, látszik, hogy nem
vagyok vele, megérzi ő is ezt az őrületet.
M. annyit tud értem tenni, hogy kint ül a folyosón. Nekem már attól jobb, hogy itt van a közelben. Néha kimegyek hozzá, beszélgetünk, de leginkább feküdnöm kell, mert nagyon ramatyul vagyok. M. reggel 7-kor hívta a koraszülött intenzívet. Luca nem pisil, ez nagyon nem jó. Ma nézi meg a babákat H. professzorasszony uh-gal, aztán beszél velünk. Reggel jött Dr. F. meglátogatta a babákat és engem, jól sikerült a műtét, nagyon szépen varrt össze. Dr. B-vel M. találkozott, vizitel az osztályán, megnézi ő is a lányokat és jön. Jött, beszéltünk, megnézi a sebem kötését, kiveszi a csövet. Látja milyen viharvert állapotban vagyok, ezért holnap hazamehetek, jobb nekem otthon. Addig új szobatársak jönnek-mennek virgonckodnak. Senkihez sem szólok, befelé forduló vesztes vagyok.
M. annyit tud értem tenni, hogy kint ül a folyosón. Nekem már attól jobb, hogy itt van a közelben. Néha kimegyek hozzá, beszélgetünk, de leginkább feküdnöm kell, mert nagyon ramatyul vagyok. M. reggel 7-kor hívta a koraszülött intenzívet. Luca nem pisil, ez nagyon nem jó. Ma nézi meg a babákat H. professzorasszony uh-gal, aztán beszél velünk. Reggel jött Dr. F. meglátogatta a babákat és engem, jól sikerült a műtét, nagyon szépen varrt össze. Dr. B-vel M. találkozott, vizitel az osztályán, megnézi ő is a lányokat és jön. Jött, beszéltünk, megnézi a sebem kötését, kiveszi a csövet. Látja milyen viharvert állapotban vagyok, ezért holnap hazamehetek, jobb nekem otthon. Addig új szobatársak jönnek-mennek virgonckodnak. Senkihez sem szólok, befelé forduló vesztes vagyok.
Többször voltunk már lent érdeklődni, hogy mikor
tudunk beszélni a professzorasszonnyal. Végül elkérték a szobaszámom, hogy ne a
folyosón üljek, hanem ott feküdjek, majd feljön hozzám. Este H.
professzorasszony fel is jött. Lementünk az intenzív osztály orvosi szobájába.
Annyit jól jegyezzünk meg, hogy ennek a mostaninak köze sincs a nagyér
transzpozícióhoz. Erről sem mi tehetünk. Ki akarna egypetéjű ikreket? Azok nagy
részével mindig van valami gond. Az ilyen ikrek anyukája akkor nyugodhat meg,
ha már a babakocsiban tolja őket. Lénát körülbelül 16 hetesen érhette valami
keringészavar, aminek ez az agyi sérülés lett a hatása, őt most törvényi
kötelességük életben tartani, de szegény valószínűleg nem fog sokáig élni. Luca
kisebb, úgy tűnik, rossz helyen tapadt a lepényhez, ezért olyan kicsi a súlya.
1kg körül kéne lennie ennyi idősen. A szívében a Botallo-vezeték nyitott,
ami az ilyen pici koraszülötteknél normális, de minél előbb záródnia kéne, vagy
ha az állapota engedi, akkor gyógyszeresen vagy sebészileg zárják. Na, itt
valószínűleg villámokat szórt a szemem, mert H. professzorasszony egyből
próbált megnyugtatni, hogy ez egy rutin kisműtét nem is szívsebészek, sima gyereksebészek
végzik, de nálam már kiveri a biztosítékot, ha egy mondatban szerepel a
gyerek, a szív, és a műtét szó. Mindenesetre Luca koponya uh-ja azért
bíztató, van valami említésre sem méltó vizenyő, de az majd felszívódik.
Drukkoljunk, hogy erős kislány legyen és maradjon életben, anyuka fejjen, ha
van teje, hisz ez a legtöbb…. Mint már tudjuk, az ilyen mondatokat nekem nem
kell kétszer mondani.
Hazatértünk, fejés beindítva, 4 óránként, pihenek,
sterilizálok, fejek, fagyasztok. Ez azért ebben a lélekállapotban idegölő, hogy
éjjel többször is csörög az óra és, hogy M. legalább tudjon aludni (hiszen
másnap dolgoznia kell), én kint ülök és fejek és fázom és aggódom. Egy
egészséges otthon felébredő kisbabához is milyen nehéz éjszakánként felkelni,
hát még így! Ez szó szerint kínzás. Izzadok és fázom, feszül a mellem, beteggé
aggódom magam, totál kimerültség, miközben még a császáros seb is úgy fáj….
Napi kétszer – merthogy ennyit lehet – délután
2-4-ig és este 7-től fél 8-ig megyünk be a NIC-re és állunk az inkubátorok
mellett. Ahol az élet nagyon nem egyszerű. Először is a kórlapokat lopva
próbáljuk nézni, elemezni, aztán mindig jön egy fiatal orvos, aki beszámol a
gyerekek aktuális állapotáról, pisil, kakil, táplálás, lélegeztetés stb. Uh-ról
majd a professzorasszony beszél. Léna változatlan, stabil. Lucát másnap is
megnézik koponya uh-on. Most az egyik idősebb doktornő jár körbe és mondja,
hogy volt koponya uh, ami mérsékelt keringészavart mutatott Lucánál, de ezt két
másik infó, veseműködés és lélegeztetés között ejtette el. Jó OK, reméljük, ez
majd javul gondoljuk, kérdezünk, hogy ez most mi, ja, itt jóslásokba senki sem
bocsátkozik. Mondjuk, nem is jóslást kértünk csak annyit, hogy tól-ig mi
várható, minden korai, semmiről nem nyilatkoznak, mi meg hiszünk és bízunk
ezerrel.
Luca egyre jobban: pisil, vagyis van veseműködés,
infúzióról elkezdték táplálni, először fogyott (még ebből…) aztán elkezdett
hízni, kap vénásan zsírt is, sőt 1 hetesen vihetek anyatejet. A Botallo-zárul,
majd kinyílik, idegbaj, rémségek, gyógyszeresen zárják, rendben. Lejön a
lélegeztető gépről, aztán a CPAP-ról is. Hízik, eszik, lessük a papírját
„súlyos idegrendszeri károsodásra utaló tünet jelenleg nincs”. Ez csupa jó,
idegbajban és rettegésben, de reménykedünk. Különben meg tündéri édes kislány,
nyitogatja a szemét megfogja a kezünket. MP3-ról szívhangot és komolyzenét
játszunk neki. Ezt az egyik ismerősünktől kaptuk kölcsön, akiknek 28 hetesen
született, azóta teljesen egészséges, immár 3 éves kisfiuk van. Úgy akarjuk ezt
a kis életet védeni, óvni, nevelgetni, hazavinni. Mindent megteszünk érte.
22. Megkapom a segítő lelket
Bár
itt a NIC-en is mindenki orvosok és nővérek eszméletlen, emberfeletti munkát
végeznek, de a szülők elégé magukra vannak hagyatva ebben az óriási
harcban.
Az, hogy én ezt ép ésszel és erővel rendesen végig tudtam csinálni, az nagyrészt Dr. B. feleségének E.-nak köszönhető. Ő már terhesen is rengeteget tett értünk testi és lelki szinten egyaránt. Elátkozottnak éreztem magam, minden hitemből és erőmből kifogyva, elegem volt ebből az egészből, de Ő egy olyan orvosként állt mellettem, aki nem csupán a száraz klinikai tényeket nézte, hanem mindent egységében.
Akivel
nap, mint nap beszéltem, sms-eztem, beszámoltam a lépésekről. Ő mindent megtett
azért, hogy ki tudjak tartani a végsőkig. Bevetette a homeopátiát, a
kapcsolatteremtő gyógyítást, bejött a NIC-re és minden tapasztalatát és tudását
beleadta. Olyan segítséget kaptam tőle, ami nélkül így nem tudtam, volna
végigcsinálni. Most viszont elmondhatom, hogy mindannyian mindent megtettünk,
mindent beleadtunk, de sajnos nem rajtunk múlt…
23. A koponya uh-k rémképei
Egyik
nap egy koponya uh után – persze pont egyedül voltam bent Lucánál –
egy másik idősebb doktornőtől aztán jól megkapom a magamét. Közben most
pont ott van a kórlap az inkubátor tetején, amibe lopva beleolvasgatok, pedig
nem szabad, de hát itt senki sem mond rendesen semmit. Mindenféle rémségeket
látok visszalapozva, cisztáról, ami vérzés lehetett, de erről eddig nem is
hallottam, bár vérzésre utaló laborérték nem volt. Kérdezem a doktornőt, hogy
ez most mit jelent. Íme a válasz: „na, én aztán most ugyan mit várok,
miben reménykedem, miben hiszek, egy ilyen retardált súllyal született gyerek
nem normális, és ha az ikertestvérének ilyen súlyos idegrendszeri károsodása
lett, akkor ez a baba is igen súlyosan sérült, már méhen belül károsodott, az
uh is katasztófális képet mutat, már rég nem ez az első súlyos uh
eredmény”….
OK,
biztosan, csak ezt én még eddig így nem hallottam, főleg nem ebben a stílusban.
Arról nem is szólva, hogy a legutolsó, közvetlenül a császár előtti uh-n Dr. F.
azt mondta, hogy az agyi keringése jó és H. professzorasszony még bíztatott
minket. Ezt mindketten a saját fülünkkel hallottuk, nem az elborult naiv anyuka
víziója ez. Azóta persze egyszer volt szó valami keringészavarról, igaz, jóslás
nélkül, majd több napig az ifjú neonatológusok csak a szimpla vegetatív
állapotot jellemezték, mi meg ugyan mi mást tehetnénk, mint bízunk és
reménykedünk. Felháborodva a kérdéseimen és reményeimen, minimum hülye
elmebetegnek nézett, amiért itt pátyolgatom ezt a babát szívvel lélekkel. Majd
otthagyott.…..
Azt
el kell mondanom, hogy nem vagyok már naiv, sem a földtől elrugaszkodott.
Hisztis, pánikolós pedig soha nem is voltam. Elég sok minden van a hátam
mögött, szépen megedződtem. Értelmes vagyok, bár igaz nem az orvosin végeztem
el az egyetemet, de azért megértem, ha higgadtan és egyszerűen, magyar
szavakkal (bár már tudok egy csomó orvosi latin szót is, de ez már az én bajom)
elmagyarázzák a gyermekem helyzetét és kilátásait. De itt valahogy senkinek sem
sikerült. Főleg nem magától.
Ennek
a doktornőnek persze igaza volt. Na, de ezt nekem miért ekkor, így és ebben a
stílusban kell megtudnom? Valószínűleg Lucát tényleg valamikor még méhen belül
érhette egy keringészavar, aminek a nyomait csak kb. 3 hét múlva mutatja az uh
– szedtük ki harapófogóval ezt az információt az egyik fiatal doktornőből és
sok még a kérdőjel. De a lényeg, hogy koponya uh-nem túl jó, majd H.
professzorasszony elmondja.
Másodszor
is beszélünk a professzorasszonnyal, most a folyosón ülünk le. Luca 9 napos.
Igen, ez a koponya uh már nem túl szép, valami keringészavar
lezajlott, most az kezd látszódni, hogy mi maradt utána, látni elhalt
agyterületeket. Láttak ők már nem túl szép uh képpel rendesen fejlődő gyereket,
mert az agy más területei átvesznek szerepeket, és persze teljesen jó uh-val
súlyos gondokat. Na, most mitől rettegjen és miben bízzon a kedves szülő? 10
nap múlva kontroll.
24. Minden más eltörpül
Ekkor
kell ám a nagy erő, hit és kitartás. Eddig elképzelésem sem volt arról mi
történik a koraszülött babák szüleivel, milyen lehet egy olyan gyerekért
küzdeni, akiről nem tudjuk, mit várhatunk tőle. Egyáltalán van-e ennek értelme.
Felsejlett előttem az a rémséges érzés, amit a beteg, sérült gyerekek szülei
érezhetnek. Átértékelődik minden, hiszen ebbe igazán és komolyan senki sem
gondol bele. Hallunk róla, sajnálkozunk, együttérzünk, de elképzelésünk sincs,
hogyan változik meg ezzel egy nő és egy férfi élete.
Sokszor
annyira nem becsüljük amink van, olyan jelentéktelen és nevetséges dolgokon
aggódunk vagy leszünk idegesek, kilátástalanok, szomorúak. Pedig mi is a
boldogság, amit itt és most élünk? Soha nem gondoltam volna, hogy
rémségesebb dolog is történhet velem, mint Levente elvesztése, pedig most az
történik. Fogant két teljesen egészséges babám, csak mivel egy lepényen
voltak valamikor valamiért súlyos károsodást szenvedtek. Elveszítek egy
kislányt. És fogalmam sincs mi lesz Lucával, mire lesz képes, mi lesz velünk,
lehet-e még egy ilyen sérült gyerek mellett egészséges testvére Ábelnek? Mit
tehetek én a kislányaimért, úgy hogy mellette nem őrülök meg, megmaradok
feleség, nő és anya. Ez itt a lecke. Lehet teljesíteni.
25. Utolsó erőnkig
Annyira
bízok, hiszek Lucában, mondjuk mást ugye nem is nagyon tudnék tenni, azonkívül,
hogy idegösszeomlást kapok. Olyan szépen nőtt, kerekedett egyre kis formásabb
édes kislány lett belőle. Aztán egy koraszülöttekre jellemző gyomorbántalom
miatt le kell állni az anyatejjel, most pár napig csak infúziót kap.
És
közeleg a koponya uh időpontja. Bemegyek, fiatal doktornő vizitel, lesem a
papírt titokban: valami cisztásan átalakult. Kérdezem az uh eredményéről: ő nem
igazán nyilatkozik, ez egy súlyos uh kép, majd a professzorasszony
elmagyarázza, mégis csak ő látta. De most akkor mi van? Ő nem nagyon tud mit
mondani. Akkor hol a professzorasszony? Most nincs itt, meg elmennek valami
konferenciára a hétvégén. Ez a doktornő fehérállományról beszél, valamint
nem tudni mi várható, sms-ben viszont a cortex szót küldtem M-nek, hogy
nézze meg a neten, hogy mi az. Érkezik a válasz: a szürkeállomány és hogy
azonnal jön. Akkor most mi van és mi az, hogy cisztásan átalakult. Tudom, hogy
ez nem jó, de mégis mi az? Én csak lopva kiguberáltam a lapok közül az uh képlet
leírását, amíg a doktornő magával nem vitte az összes kórlapot. De ő
persze nem nyilatkozik, nem magyaráz.
Tudom
nehéz a dolguk, rengeteg a munka, sok a tragédia, nagy az orvosi hierarchia,
hülyék a szülők, semmi sem biztos. De én ott állok a picinyke gyerekem mellett
és senki sem tájékoztat rendesen, normálisan, emberien. Hol eldarálják az
információt, amivel én kezdjek, amit akarok, ők semmit sem ígérnek, ők
elmondták, bár el nem magyarázták, de mossák kezeiket. Hol, mint derült égből a
villámcsapás szó szerint rám zúdítják, hogy úgy szörnyű az egész, ahogy van és
én idióta, ezt eddig miért nem tudtam, és mikor fogom végre fel? Hát, csak mert
nem mondták. Hol pedig olyan félénk orvossal van dolgom, aki bár a kérdéseimre
szépen válaszol, de a koponya uh-t mégis csak a professzorasszony mondhatja el.
Amint
lehet, szeretnénk beszélni a professzorasszonnyal. Holnap még mielőtt elmennek
a konferenciára beszél velünk, 10-re menjünk – üzenik telefonon.
26. Nincs semmi remény
NIC
előtti folyosó, fehér pad, ott ülünk M-vel. Kijön a professzorasszony. Olyanok
vagyunk, mint akikbe kétszer csapot a villám, nagyér transzpozíció és
monochoriális ikerterhesség – senki nem tehet semmiről, nem bennünk van a hiba.
Ugyanakkor most megint mindennek vége: Luca mindkét agyféltekéinek helyét
hatalmas cysták foglalják el. Csak az agytörzs nem sérült, azért van életben.
Ezt a babát sem tudjuk majd hazavinni, nem olyan baba lesz, akit otthon tudunk
majd ápolni, nagyon súlyos idegrendszeri károsodást szenvedett a keringészavar
következtében. Csak most egyenlőre olyan pici, hogy ez még nem látszik rajta. A
professzorasszony szomorú szemmel búcsúzik el tőlünk. Bármikor megkereshetjük,
ha kérdésünk van.
Én
pedig a változatosság kedvéért most az első emeleti a folyosón sírok.
Boldog anyukák, apukák, látogatók jönnek-mennek mellettünk, akik ijedt
szemmel nézik a teljesen megtört párt. A földszintről pedig
felhallatszódik az alattunk levő gyermekágyas osztályról a kis egészséges
újszülöttek sírása. 6 terhesség, 7 megfogant kis élet, 2 szülés, 1
császármetszés és ebből egy gyerekünk épp és egészséges otthon.
27. Léna
Teljes
letargiába süllyedtünk. 2 teljesen életképtelen kislányunk fekszik a
koraszülött intenzíven. Léna mivel sokkal előbb sérült Lucánál, még rosszabb
állapotban. Ő még mindig gépi lélegeztetésen, infúzióval etetik, de mivel
nagyon merevek a végtagjai vénát kellet preparálni nála sebészileg. Pont ott
voltam mikor jött a sebész. Kiküldtek minden anyukát. Legalább fél óráig
tartott, úgy szenvedtem kint, ő meg bent… miért kell ez neki, miért nem tudjuk
őt elengedni, ideláncoljuk még ezzel is, de nincs mit tenni. Most ezen a vénán
keresztül táplálják. Szegénykémért tényleg semmit sem tehettem. Léna inkább
csak fogy és folyamatosan altatva van, sokszor vannak epilepsziás görcsei,
nagyon rossz őt így látni….
Néha
meg-meg simogattuk, de többnyire csak álltunk felette szeretettel és
imádkoztunk érte. Két hetesek voltak a lányok, amikor az egyik nővér
felajánlotta, hogy meg lehet őket keresztelni. Gy. atya, aki mindig mellettünk
áll és rengeteget imádkozik értünk már a kórházi bennfekvéseim alkalmán is
meglátogatott és most is eljött. Bejött velünk az intenzív osztályra
bemosakodott, beöltözött és megkeresztelte mindkét kislányunkat.
28. Péterfy koraszülött osztály
Luca
viszont vegetatív jól van. Olyan, mint egy aprócska újszülött, helyes kisbaba,
nem is tűnne fel nagyon senkinek, hogy ilyen mértékű károsodást szenvedett.
Egyenlőre, hiszen még nagyon nem is kell tudnia semmit csinálni, még mindig
pocakban lenne a helye. A súlya is alakul. Igaz H. professzorasszony már látja,
hogy a koponyája hátul már kisebb, mint egy tipikus korababának, de pont ettől
néz ő ki formás kis apró, mini újszülöttnek és nem nagy buksis koraszülöttnek.
Így egyik délelőtt telefont kapok. Luca átkerül a Péterfy Sándor utcai kórház
koraszülött osztályára. Gyomorgörcs, újabb változás.
M.
hívja a kórházat, hogy mikor mehetünk. A koraszülött mentő este viszi át. Az
ottani kezelőorvosa éjszaka ügyeletes, így bemehetünk este 8-ra beszélni vele.
Szegényes kórházi osztály, ahová a lepukkant felnőtt onkológiai osztályon át
vezet az út, nem jellemzem…. Állatfigurás festések a csempén, neonfény. Luca
most érkezett, épp hogy betették az inkubátorba, leendő kezelőorvosa, Á
doktornő most nézi át a papírjait. Ülünk a kihalt folyosón egy kopott festésű
fehér széken. Aki ide kerül, annak már jó, ez itt a hizlalda, itt már csak
növekednek a babák, hiszen a nehezén már túl vannak, aztán, ha elérik a 2
kg-ot, mehetnek boldogan haza. Itt már az anyukák bejárhatnak szoptatni, lazább
minden. Egy vidám nővérke jön ki (még nem tud semmi konkrétumot az új babáról)
és mondja, hogy nyugodtan bejöhetünk Lucához babázni….
Amióta
kiderült, hogy Lucával mi lett, nem igazán engedem eluralkodni magamon azt az
ösztönös ragaszkodást, amit az újszülött gyermekünk iránt érzünk, Lénához már
eleve így álltam. Ugyanúgy bejártunk a lányokhoz csak már nem minden nap és
most már csak imádkozunk értük, abbahagytuk az állandó simogatást és beszédet,
ezt így már nem lehetet ép ésszel tovább csinálni, próbálunk életben maradni.
Képtelen vagyok fejni, a tejem elapadt. Valahogy vissza kellet szorítani a
tipikus anyai ösztöneimet, különben úgy ahogy vagyok becsavarodok és
megzakkanok. Próbálom elfogadni, hogy elveszítettük őket is, tehát más
dimenzióban vagyok én az anyukájuk. Amíg itt van a testük, addig az orvosok és
nővérek biztosítják, hogy békében legyenek, ne szenvedjenek, én meg csak annyit
tehetek, hogy szeretem őket örökké, de azt nagyon…
….szóval
babázni. M. már egyből ugrott, hogy tájékoztassa a nővért, hogy Luca nagyon
beteg és mi meglátogatjuk persze, de előbb a doktornővel szeretnénk beszélni.
Szegény nővérke nem igazán vette a lapot, az életben nem gondolta volna, hogy
ekkora baj van, hiszen épp most jött hozzájuk egy falatnyi tündérke. Persze
belőlem elemi erővel tört ki a két hétig úgy-ahogy lenyomott anyai ösztön, „én
bemegyek”, bár kezdenek potyogni a könnyeim. A nővérke meg bíztat, jaj nem kell
most már sírni……, mindjárt a kezembe adja életemben először, mert eddig csak az
inkubátorba nyúlkálhattunk és hát meg is szoptathatom…….
Most
tényleg majdnem elájulok, M. már tudja, hogy ennek nagyon nem lesz jó vége. Már
nincs tejem – mondom (……nekem….), nem baj, mondja a nővérke, bár kérdőn néz
rám, milyen sírós, kiborulós anyuka ez, …. (… mármint: én….), apuka
lemarad. Nővérke belendül és terel én meg sodródom, köpeny fel, kézmosás,
ez itt ennek a szépséges kis Lucának, milyen édi baba is, a kis inkubátora,
nemsokára kiságyba kerül majd. Hopp itt egy szék, anyuka székre le, életében
először felöltöztetve – nemcsak pelusban és betakarva, hanem kis rózsaszín
rugdalózóban – a kezembe nyomja Lucát: itt az egyik gyönyörű apró kislányom a
karomban.
Üdvözlet,
ez itt a pokol egyik legmélyebb bugyra, na milyen?
………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………………
Á.
doktornő átnézte Luca papírjait, mélységesen lesújtva jön felénk bemutatkozni.
Annyira sajnálja, legalább egy hajszálnyi remény lenne, de még az sincs. Ez
van. Sajnos semmivel sem tud minket bíztatni, ez egy nagyon súlyos diagnózis,
és hát eléggé egyértelmű. M. elkezdi mesélni a történetet, van az ikertestvér,
aki még a klinikán van nem egyszerű állapotban, voltak vetélések, ivig,
nagyér-transzpozíció, szívműtét után halál. A doktornő csak kapkodja a
fejét, tudunk mi már orvosokat is ijesztgetni, nem csak laikusokat.
Közben
visszajön a vidám nővérke. Apuka is megfogja? Apukában szó bennragad, anyuka
továbbra is lefagyva ül a széken ölében kislányával, belül pedig önkívületi
állapotban. Doktornő levágja mi a helyzet, a nővérke tegye vissza a babát az
inkubátorba, mi pedig irány az iroda, hogy tudjuk nyugodtan beszélni.
Mindent
részletesen elmondunk. Anyuka most már zokog. Nem csupán szerencsétlennek, de
ezek után már rémisztőnek is érzem magam, hogyan lehet ennyi mindent kifogni és
mi lesz a mi kicsikéinkkel és mi vár ránk azután. Á. doktornő végtelenül kedves
és segítőkész. Mindent kivizsgál, utánajár és elintéz majd. Egyenlőre
nyugodjunk meg (nem lenne rossz) itt jó helyen van, azután meglátjuk, hogyan
alakul a sorsa, ne rohanjunk még úgy előre. Próbálok ép eszű maradni, elég
nehéz.
Későn
végzünk. Az onkológián keresztül már nem tudunk kimenni bezárták az ajtót, de
van a folyosó végén egy hátsó lépcsőház onnan kijuthatunk az utcára. November
eleje…, sötétség, rozoga, omladozó, kórházi lépcsőház, nincs világítás, a
sötétben tapogatjuk az olajfestékes falat, villanykapcsolót nem találunk, a
harmadik emelet koszos ablakain át kintről beszűrődik a gyér közvilágítás,
rohanunk le a lépcsőn, kézen fogva menekülünk erről a helyről.
Álmomban
elhozom innen Lucát, kicsempészem egy táskában és elutazunk. Nagyon pici, de
nincs semmi baja, mosolyog rám….. Kár volt felébredni, hiszen minden reggel
valós rémálom vár ránk…
29. Végigcsinálni és a túlélésre
berendezkedni
A
fürdőszobában csak úgy tudok fürödni, hogy mindkét villany ég, nem bírom a
sötétet, nappal, amikor M. dolgozik, Ábel pedig óvodában, inkább csak a
hálószobában vagyok. A nappaliban túl nagy nekem a tér, kezdek begolyózni.
Próbálom megélni és feldolgozni a velünk történteket. Erőt gyűjteni azokra az
órákra, amikor bemegyünk a lányokhoz. Elfogadni azt, ami megtörtént és
újragondolni az életünket, a mindennapjainkat.
Ismét
Ábel a megmentő. Hihetetlenül nagy dolog, hogy ő van, visszahoz minket az
életbe. Kelünk, reggelit készítek, oviba visszük, hazahozom, törődöm vele,
szeretgetem, nevelgetem, mesét olvasok neki, fegyelmezem, mosolygunk,
viccelünk, nevetünk, játszunk, úszunk, vacsorázunk. Nélküle még jobban
darabjaira hullna az életünk. Olyan kedves, eleven, okos kisfiú, általa igazi
anyuka lehetek, köszönöm.
Léna
még mindig a Klinikán, változatlanul nagyon rossz állapotban. Őt hétvégenként
látogatjuk. Szokott steril hely, ismerős szomorúan ránk néző orvosok, nővérek,
új reménykedő szülők. Jó pár kisbaba halt meg már itt, amióta ide járunk,
köztük egy, a mi kislányainkkal egyidős iker-iker transzfúziót elszenvedő
kislánypár is. Hogy sírtak a folyosón a szülők mikor elment az egyik és
reménykedtek a másikért, azután nem láttuk őket többet csak a másik üres
inkubátort. Nekik is decemberben kellett volna megszületniük….
Iszonyatos
nehéz itt az élet, elképzelni is lehetetlen annak, aki még nem járt itt, minden
képzeletet felülmúló őrület. Egy szociális munkás jut az összes szülő nőre. A
végtelenül kedves és felkészült fiatal hölgy mindenkin próbál segíteni, de ő
egyedül nagyon kevés, egész nap rohangál, intézkedik. Pénzhiány? Nem tudom, de
nagyon nem jó ez így, végtelenül egyedül és magára hagyatottnak érezheti itt
magát az anyuka és az apuka.
6
héttel a császár után, túl a küzdelmeken aztán végre a lányok kezelőorvosa, látva
milyen állapotban állunk Léna inkubátoránál, mondta, hogy szól a klinika
pszichiáterének, hogy beszéljen velünk, legalább is szól a szociális munkásnak,
hogy kérjen nekem a doktornőhöz időpontot. 3 hetet kellett várnom az
időpontra….
Mondjuk
nálam szerencsére nem ezen múlott a dolog. Most is mögöttünk a család, a
barátok, ismerősök és ismeretlenek szorítanak, imádkoznak értünk. E., és most
már barátnője K. is nagyon sokat segítenek a lelkemnek. Támogatnak,
meghallgatnak, gyógyítanak, tisztítanak, minden szinten. Én pedig próbálom
összeszedni magam megélni mindent és nagyon sok szeretetet adni akár távolról
is a kislányainknak.
A
császár utáni hegem szépen gyógyul, az óriási hasam csodával határos módon (és
persze a terhesség előtti sok hasizomgyakorlatnak és a rengeteg kenegetésnek
köszönhetően) szinte olyan, mint régen. Dr. F még a klinikán kivette a
varratokat. Dr. B. pedig ellenőrzött a 6 hetes kontrollon. Minden rendben.
Legalább is orvosilag. Én viszont nagyon kész vagyok ettől a vágástól. Igaz, csak
egy vékony csík bikinivonalban és még fürdőruhában sem fog látszani, de engem
nagyon megvisel. Hiszen most már örökre ott egy heg, egy olyan vágás, ami csak
ezekre a szörnyűségekre emlékeztet. Közben átvágták a méhemet is, nagyon
megsebzettnek és sérültnek érzem magam. Mindezt biztosan könnyű elfelejteni, ha
az ember lánya közben egy édes, egészséges újszülöttet dajkál otthon, hiszen a
vágás rá emlékezteti, de engem mire…
30. Most múlik pontosan…
Bár
H. professzor asszony már két hete azt mondta, hogy Léna olyan rossz állapotban
van, hogy már csak maximum egy hetet élhet, valahogy mégis csak sikerült
leszedniük a lélegeztető gépről. Majd jött a telefon, hogy átették őt is a
Pétefry utcai kórházba, bár nagyon nincs jól. Nem tudunk semmit sem tenni érte,
már akkor el kellett őt engednem, amikor a hasamban volt, megváltás lenne neki
a halál…
Milyen
szörnyű is ezt kimondani a gyermekünkről. Hogy örültünk ennek a két kislány
érkezésének, micsoda boldogság lett volna. Óvatosan bár, de a 18 hetes szuper
jó genetikai uh után elkezdtem ikerbabakocsikat nézni, a hálószobánkat
méregetni, hogy hogyan fér majd be ide két kiságy, és hogyan költözünk ki majd
a nappaliba. Nyár lévén festettünk, bútorokat adtunk el és vettünk
újakat. Az interneten kutakodtam, hogy hogyan is fogok majd ikreket szoptatni,
egy babával már be sem érnénk… Milyen büszke és boldog család leszünk majd…
Erre
20 hetesen megtudjuk, hogy elveszítjük őt, pedig ott él a hasamban mozog,
növekszik, de nincs remény. Megszületik és csak annyi, hogy gépekkel és
vegyszerekkel életben tartják, amíg bírják, mert ezt írja elő a törvény….
Majd
november 22-én éjjel fél 12 körül, mikor már mindhárman aludtunk, otthon csörög
a telefonom. Fiatal, kedves, ügyeletes doktornő telefonál a Péterfy koraszülött
osztályáról. Léna pár perce meghalt. Egész nap sok légzéskimaradása volt, most
éjszaka pedig belealudt egybe, nem élesztették újra, nem szenvedett, elengedtük
őt végre….
Ez
nagyon rossz most.
Bár
már több, mint három hónapja tudjuk, hogy ez lesz, mégis rettenetes érzés. Egy
anya és egy apa elveszíti első kislányát.
Egész
éjszaka alig alszom, miért történt ez ezzel a kicsi élettel? Olyan közel érzem
akkor végre magamhoz, úgy szeretjük, úgy hiányzik. Téboly belegondolnom abba,
hogy milyen szép is lehetett volna.
E.
segít, gyógyít és én megérzem, Léna örökké a mi kis szeretett kislányunk, drága
kis virágunk, Luca egypetéjű ikertestvére, mostantól ő vigyáz Lucára helyettem
is, a kis pillangóm szeret és segít nekem.
Engedem
hagy menjen ….
31. Szeretet és elfogadás
Újabb
hivatalos körök életünkben másodszor, nem volt még elég??!!
Boncolás,
temetkezési vállalkozó, hamvasztás, urna, költségek, hagyatéki eljárás,
nyilatkozat, halotti anyakönyvi kivonat, családi pótlék lemondása, családi
adókedvezmény megszüntetése, szocpol elveszítése, jó sok hitel marad továbbra
is, lehet törleszteni, hisz csak egy gyereket nevelünk.
December:
Szent család plébánia, urnatemető. Gy. atya, M., én és egy szál fehér tulipán.
Egy hideg hétköznap este eltemetjük Levente mellé Lénát. Felfoghatatlan űr,
fájdalom, hóesés, advent.
Óriási
küzdelem és nagy lelki munka kell ahhoz, hogy az ember átállítsa magát, mikor
megfordul vele a világ. Megmarad a terhesség, ráadásul leírhatatlan öröm, hogy
ikrek, megfordul a világ: elveszítjük az egyiket, de ott a másik. 7 hétig azért
imádkoztunk és drukkoltunk, hogy a méhemben biztonságban és egészségben
növekedhessen tovább. Aztán, amikor ez az esély megszűnt 3 hétig abból állt
minden tettünk és gondolatunk, hogy ezért a kislányért mindent megtegyünk.
Utolsó erőnkig mentünk, szerettük, bíztattuk, simogattuk, M. énekelt neki, én
fejtem éjjel-nappal, de hiába. Ráadásul úgy maradt életben, hogy közben mindent
elveszített, ami az emberi élethez kell. Itt ragadt egy testben amit soha nem
fog tudni használni az agya nélkül.
Újabb
fordulat: van is gyerekem, de ugyanakkor nincs is. H. professzorasszony már a
klinikán vázolta, hogy ő nem lesz egy olyan baba, akit hazavihetünk. Neki
állandó szakemberi felügyelet, ápolás kell, amit mi szülők a saját otthonunkban
ráadásul úgy, hogy egy öt éves gyereket is nevelünk, nem tudunk megadni, még ha
nagyon szeretnénk sem. Így nem tudjuk hazavinni még akár fél évre sem, sőt, ha
meg is tennénk, akkor pedig még borzalmasabb lenne, ha otthon halna meg. Vagy
akkor kényszerülnénk ápolási intézetbe adni, ha már tényleg általunk totálisan
fenntarthatatlan állapotba kerülne. A szívünk szakad meg, de tényleg van olyan,
amikor a halál megváltás, már megint….
Szóval
az új feladat feldolgozni azt, hogy Lucát is elveszítettük, de emellett a kis
teste és lelke itt van, akit szeretgetünk és látogatunk.
Az
első érzésem egy óriási csalódással vegyített félelem volt. Mikor megtudtuk a
végső diagnózist. Nem tudtam már úgy tekinteni rá, mint előtte. Nem bírtam
hozzá szólni, vagy újra hozzá érni, megsimogatni. Nem tudtam, hogy akkor ki is
most ő valójában és hol van az a reményekkel teli kisbaba, akit eddig
szerettünk. Ő egy teljesen új Luca volt. Napokig nem bírtunk bemenni
hozzá.
Otthon
feküdtem és napjában többször tudatosan gondoltam rá és Lénára és küldtem
feléjük az irántuk érzett szeretetemet. De nem bírtam elfogadni ezt az új
helyzetet, nem bírtam úgy látogatni, mint előtte – egyenlőre. Próbáltam
elszakadni, legalább is fizikai síkon. Ekkor került át Luca a Péterfybe, ekkor
foghattam meg először, ÍGY. Tényleg a poklok poklát jártam ekkor. Egy ideig nem
tudtuk, hogy mi a jobb, bemenni és bent csak zokogni, mert nem bírtam sírás
nélkül végigcsinálni és utána napokra lebénulni, vagy nem menni. Kb. másfél
hetente jártunk be hozzá. Először mindig Á. doktornővel beszéltünk, majd
bementünk Lucához egy nagyon rövid időre meglátogatni, megnézni. Aztán már meg
tudtam őt újra simogatni. Ebben az időben viszont, bár az elmémmel tudtam, hogy
nem tehetek mást és ez a legtöbb, amit tehetek értük, mégis mint kiderült, úgy
éreztem, hogy cserbenhagytam őket.
K.
segített, választ adott. Mondta, hogy akkor engedjem útjára ezt a cserbenhagyás
érzést. Éljem meg, engedjem meg magamnak ezt az érzést, mert ha elnyomom
magamban később sokkal rosszabb lesz. Amellett hogy nagyon szeretem őket,
fogadjam el, hogy ez történt velük. Szeretet, ima és elfogadás erre van most
szükségük tőlem, akit az anyukájuknak választottak. Másfél napig őrlődtem, de
utána sokkal könnyebb lett, már tudtam mit kell tennem és ebben az egész
történetben hol vagyok én.
32. Luca kis élete
Léna
halála után két nappal mentünk a kórházba Lucát meglátogatni. Pont az a nővérke
volt bent, akinél Léna azon az éjjelen meghalt, sírva borult a nyakamba. 30 éve
dolgozik már itt, de még őt is megviselte Léna és Luca sorsa (vajon a többiről
tud?...). De nagyon kedves volt: megnyugtatott, hogy Léna nem szenvedett szépen
elaludt, nyugodt volt a kis arca és ezt olyan jó volt hallani, nagyon sokat
jelentett nekem. Lucát megnéztük és megsimogattuk, már kiságyban van. Olyan
hideg ez az egész, olyan nagy csalódás.
Karácsony….
nincsenek szavak.
Januártól viszont új érzések és
felismerések kerítenek hatalmukba. Bár rémségesen nehéz még kimondani is, de
megértem az elfogadásra. Ez van, ez a mi életünk, és itt van Luca kis élete, ki
tudja meddig. Az egyik januári nap Luca kiságya mellett elönt a hála, amiért ő
lett. Megmutatta, hogy fogant két ilyen szép kislányunk,
többek vagyunk általuk, megszülettek, és lettek nekünk, semmiért nem cserélném el őket.
többek vagyunk általuk, megszülettek, és lettek nekünk, semmiért nem cserélném el őket.
És pár hét múlva egyszer csak megismerek Luca által egy eddig ismeretlen újfajta szeretetet. Az igazi és legtisztább emberi szeretetet. Csak annyi a lényeg, hogy ő itt van velünk, és semmi más nincs. Nincs tér, nincs jövő, nincs semmilyen elvárás, nincs rossz, nincs tennivaló, nincs mindennapi gond csak a tiszta szeretet a kis lelke felé. Hiszen nincs is más dolgunk csak feltételek nélkül szeretni őt. Hálás vagyok neki, hogy ebben a tragédiában ezt a kincset adta nekünk.
33. GyámÜgy
Luca
stabil, nő, hízik. Elérte a két kilót, koraszülött osztályon történő ellátásra
nincs szüksége. Haza viszont nem kerülhet. Á doktornő felveszi a kapcsolatot a
kórház szociális munkásával, hogy keressünk egy ápolási helyet Lucának. A
legjobb hely egy csecsemőotthon lenne, ahol éjjel nappal hozzáértők gondozzák
és állandó orvosi felügyelet van. Ezen én már élből jól kiborultam. Egy
csecsemőotthon, ahol olyan egészséges gyerekek között lenne, akikről lemondtak
a szüleik (drog, alkohol, szociális helyzet, stb. miatt)… Igen, ez lenne sajnos
a legjobb, és itt tény, hogy lesznek ilyen gyerekek is, de ide kerülnek azok a
fogyatékos babák is, akiket otthon nem tudnak ellátni. Jaj, nem lesz egyszerű…
De
szerencsére Budán van egy ilyen otthon, ahol lesz hely Lucának. Aggodalom, féltés,
változás, újabb emberek, gyomorgörcs.
Valamilyen
törvénymódosítás nyomán a mi esetünkben ilyenkor viszont le kell mondanunk a
gyerekről…………..mármint jogilag, igaz, hogy túl sok jelentősége nincs, de szépen
végig kell menünk egy gyámügyi eljáráson is. Más se hiányzott még ebben a
lélekállapotban nekünk: LEMONDANI…., mikor 4 éve minden vágyunk az, hogy
hazavigyünk egy kisbabát.
Szerencsére a kerületi gyámügyes hölgy nagyon megértően és kedvesen bánik velünk, segít, intézi Luca ügyeit. Felveszi az adatokat, és jegyzőkönyvben rögzíti a történteket, aláírunk.Végigcsináljuk, tehetetlenség, üresség.....
Pár hét múlva VÉGZÉS érkezik: szülői jogaink szünetelnek, fent nevezett kiskorú átmeneti nevelésbe véve. Így Luca gyámja a gyermekotthont vezető doktornő lett. Szerencsére azért a hivatalos jegyzőkönyvbe belekerült az is, hogy: „a gyermek rendezett, szeretetteljes családba született, ikerszüléssel, ikertestvére sajnos elhunyt, Ő pedig nagyon súlyos beteg, a szülők otthonában a károsodás mértéke miatt nem gondozható. A szülők a nevelést, gondozást szeretnék bár, de a fentiek okán nem tudják biztosítani, ezért a kórház javasolta a gyermek átmeneti nevelésbe vételét. A szülők együttműködőek, mindenben a gyermek érdekeit szem előtt tartják” Ezen okok és hozzáállás folytán mi bármikor, „korlátozás nélkül” látogathatjuk. Hihetetlen, hogy ez történik velünk.....
Szerencsére a kerületi gyámügyes hölgy nagyon megértően és kedvesen bánik velünk, segít, intézi Luca ügyeit. Felveszi az adatokat, és jegyzőkönyvben rögzíti a történteket, aláírunk.Végigcsináljuk, tehetetlenség, üresség.....
Pár hét múlva VÉGZÉS érkezik: szülői jogaink szünetelnek, fent nevezett kiskorú átmeneti nevelésbe véve. Így Luca gyámja a gyermekotthont vezető doktornő lett. Szerencsére azért a hivatalos jegyzőkönyvbe belekerült az is, hogy: „a gyermek rendezett, szeretetteljes családba született, ikerszüléssel, ikertestvére sajnos elhunyt, Ő pedig nagyon súlyos beteg, a szülők otthonában a károsodás mértéke miatt nem gondozható. A szülők a nevelést, gondozást szeretnék bár, de a fentiek okán nem tudják biztosítani, ezért a kórház javasolta a gyermek átmeneti nevelésbe vételét. A szülők együttműködőek, mindenben a gyermek érdekeit szem előtt tartják” Ezen okok és hozzáállás folytán mi bármikor, „korlátozás nélkül” látogathatjuk. Hihetetlen, hogy ez történik velünk.....
34. Élet a csecsemőotthonban
Rettegek
a változástól, félek, hogy milyen intézetbe kerül a kislányunk, kikkel lesz,
kik vigyáznak majd rá, milyen lesz nekünk majd odamenni. Szerencsére most egy
pozitív csalódásban lett részünk, már amennyiben beszélhetünk ebben az esetben
ilyen kategóriáról. Az otthon a Rózsadombon egy régi villában van, szép kert,
régi, de rendben tartott épület. Lucát délelőtt, előttünk fél órával hozták át.
A kórház szociális munkása kísérte és pont akkor jönnek ki, át a kerten, amikor
mi jövünk be. Most találkozunk vele először személyesen. Bemutatkozunk. Igen,
az apukával már beszélt, én pedig vagyok AZ anyuka. Tud mindent, együtt érez,
minden jót kíván és ne sírjak olyan szép és aranyos kislány…………………, de nekem
meg olyan nehéz, hát hogy ne sírnék, bár csoda, hogy még vannak könnyeim…
A
kertben fű, udvari játékok, az épület is olyan, mint egy óvoda. Egyszerű
berendezés, tisztaság. A földszinten iroda, konyha, és a nagyobb gyerekek
szobái. Az emeleten 2 szoba a csecsemőknek, hatalmas terasszal, játszószoba,
kiskonyha és az igazgatónő szobája. Luca 4 másik kisbabával lesz egy szép napos
világos szobában. Fa rácsoságy, szőnyeg, fehér köpenyes kedves gondozónő. Az
intézetet vezető doktornő, a pszichológusnő és még egy ott dolgozó hölgy fogad
minket. Beülünk a fönti irodába és egy szuszra megint elmeséljük eddigi
kálváriánkat. Valamint, hogy most hogyan érzünk, és mit szeretnénk tenni a kislányunkért.
Nagyon kedves és emberséges fogadtatásban van részünk. Ők azért vannak, hogy
nekünk segítsenek, Luca mindent megkap itt, amire szüksége van, mi pedig akkor
jövünk és úgy, ahogy nekünk jó, és ahogy mi szeretnénk.
Luca
jó helyen van. Megpusziljuk, megöleljük és elmegyünk. Jövő héten jövünk,
mostantól csütörtök délelőttönként fogjuk látogatni.
Hideg
januári nap, szikrázó napsütés. Nagyon megkönnyebbültem, jó biztos helyen van,
kedves emberek között. Lelkesedésemben vettem is neki hazafelé egy édes
kis rózsaszínruhás pici plüss nyuszit, ráadásul egy olyan boltban, ami tele van
édesebbnél édesebb gyerekruhákkal. Az ilyen helyek megközelítésével okozott
érzelmi sokk Levente halála óta csak rosszabbodik. Ha Ábelnek vásárolok ruhát
és néha elmegyek a 0-1 éves korig való babaruhák között pánikroham közeli
állapotig is el tudok jutni. Miért van ez? Mikor vehetek már végre én is itt
valamit magunknak és nem csak a barátnőim és a rokonaink újszülött babáinak?
Szörnyű érzés. Lucának egyszerűen nem tudtam és nem tudok most sem ruhát venni,
abba beledöglenék, így szó szerint. Összeegyeztethetetlen nekem a kettő: ruha,
amit én veszek neki, amiben édes, csinos a kislányunk, amit kinő úgy, hogy nem
tud semmiről…. egyszerűen nem megy. Szerencsére az otthonban van rendes,
tiszta, normális ruha nem kell nekünk venni. A Péterfyben egyszer kérték, hogy
vigyünk pelenkát. A drogériában háromszor tettem vissza az újszülött pelenkákat
a polcra a sok babaholmi közé, egyszerűen nem bírtam megvenni, képtelen voltam
rá, inkább adtunk pénzt az osztálynak. Most viszont úgy éreztem ezt a kis
nyuszit meg tudom venni, beteszem az ágyába és ott lesz vele mindig egy kis
játék, amit tőlünk kapott és ez most nagyon jó érzéssel töltött el.
35. Hullámvölgyek
Persze
ez a kezdeti lelkesedési állapot azért hamar visszatért a valós érzésekhez.
Mégsem olyan egyszerű ezt elrakni a lelkünkben, elég nehéz hetente felmenni és
reménytelenül ölelni és dajkálni ezt a kisbabát. Többször meg is etetem
cumisüvegből. Vannak rosszabb időszakok, amikor nem nagyon eszik. Görcsoldót
folyamatosan kap, a végtagjai merevek, a feje körfogata nem úgy nő, ahogy kéne,
a látás és hallásvizsgálaton műszeresen nem mutattak ki semmi értékelhetőt. A
homloka tetejéig tökéletes arcú kisbaba, a koponyája hátul viszont már nem az
igazi, látszik rajta, hogy nagy a baj…
Persze
M-re hasonlít ő is, csak kislányos vonásokkal, hosszú szempillák, hatalmas kék
szem… Egyenlőre elvan, még nincs 4 kg. Valamit követ a szemével, de nincs
szemkontaktus pedig már 3 hónapja igazából is meg kellett volna születnie
(miért is lenne, tudjuk mi a helyzet, mi már nem várunk el tőle semmit) a
karunkban megnyugszik, simogatjuk, cumizik, elalszik, édesen, szeretjük,
elmegyünk. Keservesen nehéz… de ez van most. Senki sem tudja meddig és
hogy él majd, de azt hiszem, ezzel nem is kell foglalkoznunk. A kis teste
nyugalomban és békében van, mindent megkap, amire szüksége van, a szülei pedig
végtelenül szeretik.
36. A lelkes nővérkék kiborító
viselkedése
Azt
le kell szögeznem, hogy mind a kórházban, mind az otthonban a nővérek rendkívül
nagy türelemmel, szakértelemmel és szeretettel bánnak a gyerekekkel, így
Lucával is. Nagyon lelkesek néha már túlságosan is. Ez leginkább abban
nyilvánul meg, hogy teljesen úgy viselkednek, mintha Lucával minden rendben
lenne. Ami egyfelől nagyon jó dolog, mert attól még, hogy ilyen súlyos
idegrendszeri károsodás szenvedett, jó, hogy úgy bánnak vele mint a többi
gyerekkel, még akkor is, ha nagy valószínűséggel a 99%-át nem fogja fel a
világnak.
Más
szempontból, főleg a túlzott optimizmusuk és képzelgéseik és az, hogy úgy
beszélnek hozzá és róla, mint egy teljesen egészséges babához viszont igencsak
zavaró és kellemetlen nekem, amivel egyenlőre nem nagyon tudok mit kezdeni. Luca
mindkét agyféltekének helyét ciszták töltik ki. Nem, vagy szinte alig
kimutatható az az agyállomány, ami a súlyos keringészavar után maradt. Ezt az
ország legjobb helyén az ország egyik legjobb szakembere mutatta ki
csúcsminőségű ultrahanggéppel. Bármennyire is reménykedtünk és hittünk az
utolsó pillanatig ez egy olyan diagnózis, amit nem lehet megkérdőjelezni. Nincs
esély semmire, ezt tudjuk jól, rettenetesen nehéz elfogadnunk, de semmilyen hiú
ábránddal nem tudjuk már magunkat terhelni.
A
nővérkék viszont megteszik helyettünk. Amint megérkezünk, jön a szöveg: „milyen
aranyos” (OK, ez rendben), milyen okos (…???...se fehér, se szürke állomány nem
maradt a fejében, vajon mire gondolnak?), hogy figyel (valami fényt tényleg
követ, de mindenre ugyanúgy néz, a figyel az már sajnos egy
barokkos túlzás), hogy mosolyog (?????...... kire mikor, mivel???, egyszer
amikor a kezemben volt és a nővérke hozta a cumit, pont felfelé húzta a száját,
mire a nővérke „na megint mosolyog” felkiáltással reagált….) „Nem kell ám az
orvosoknak hinni, azok mindent negatívan állítanak be, nehogy bepereljék őket a
szülők” (sic!) ……..???????
Tudom,
egyrészt hogy jót akarnak, bíztatni minket, de mire? Miért nem tudnak
belegondolni abba, hogy talán jobb lenne, ha semmit sem mondanának, vagy
tényleg csak a tényekre korlátoznák magukat és esetleg elolvasnák a gyerek
zárójelentését, amiben feketén fehéren minden benne van.
Az
otthont vezető M. doktornő szerencsére az egyik beszélgetésünkben már burkoltan
tett is erről egy megjegyzést, hogy lehűti a nővérkéket, ő legalább átlátja ezt
a bonyolult lelki helyzetet.
A
csúcsjelenet azonban az volt, amikor nekem vissza kellett még mennem a
Péterfybe egy kontroll vérvételre a fertőzések kizárásához és a vérvételt végző
nővérke, boldogan újságolta, hogy amikor a Luca ott volt kontrollon Á.
doktornőnél, „FELISMERTE az ő (mármint a nővérke) hangját”….
A
metróig zokogtam. Persze felismerte (……) csak engem nem figyel, rám nem
mosolyog és csak az én hangomat nem ismeri fel…. Mit akarnak ezzel mondani,
hogy nincs semmi baja és miért nem vittük haza???? Iszonyat nehéz így is, ezzel
meg aztán még jobban lehúznak. Persze én ezt úrinő módjára némán
végighallgatom, majd próbálom visszatartani a sírást, amíg el nem hagyom a
helyszínt.
A
klinikán november vége óta havonta járok a pszichiáter Sz. doktornőhöz. Mindig
elmesélem, mi történik velünk, ő tart most egyenlőre táppénzen. Sokat segít.
Jól kielemeztük a nővérek felől ennek a pszichés hátterét. Most az a feladatom,
hogy ha legközelebb ilyen szituációba keveredek, megvédjem magam, mert nem túl
jó, ha ilyenkor csak tűrök és nyelek, majd utána jól kiborulok. Vissza kell
vágnom, hogy ilyen mértékű károsodással nem hinném, hogy képes erre meg arra.
Csak
az igazság, hogy már roppantul elegem van, nem elég ez a sok tragédia még a
gyámügyi procedúrán és ezeken gondolkodás nélküli megjegyzéseken is felül kell
kerekednem. Nos, nem könnyű, de valahogy állom a sarat, elengedem ezeket a
földi problémákat, nekem más dolgom van.
37. Elfogadni és teljességben élni
Jó
sok nehézség és küzdelem kellett ahhoz, hogy rájöjjek, nem az van amit én
eltervezek. Persze arra is rájöttem, hogy én csak akkor lehetek nyugodt, ha
mindent megteszek érte, csak hát itt az ideje megtanulni és elfogadni azokat az
eredményeket, amit a nagy tervezés és mindent megtevés után létrejönnek, mert
ez az igazán nagy feladat. Régen kitűztem egy célt, majd mindent
megtettem érte, aztán elértem. Vagy ha nem tettem meg érte mindent, akkor ugye
nem is nagyon csodálkoztam.
Ötöst
akartam a XX. század történelem szigorlaton? Meggebedtem, de meglett. Csinos
akartam lenni a nyáron? Diétáztam, futottam, úsztam, aerobikoztam, meglett.
Tv-nél szeretnék dolgozni, híreket szerkeszteni? Úgy választok szakdolgozati
témát, ismerkedek, teljesítek, hajnalok hajnalán kezdem a munkát, hogy reggel
7-re friss hírek legyenek, meglett. Életmód rovatot találok ki? Leírom az
elképzeléseimet, írok próbacikkeket, lehetőséget kapok, megcsinálom. Milyen jól
működik is ez. Tényleg rajtam múltak, de jól megszoktam: eltervezem, megdolgozok
érte és az enyém.
De
aztán a gondviselés is elég rendesen besegített, én csak tervezek és kapom az
ajándékokat: teljesen hozzám illő férjet, házasságot, nagy szeretetet, Ábelt,
igaz barátokat, értékes közösséget.
Aztán
az elmúlt négy évben tervezek, megdolgozok, nagyon is, de semmi sem úgy
sikerül, ahogy én szeretném. Bár mindent megteszek érte. Most viszont kapok
rengeteg hitet, erőt és kitartást olyan emberek, barátok kerülnek mellém, akik
segítenek elviselni ezt a sok nehézséget. Végül minden elrendeződik. Rengeteg a
kín, a csalódottság és felfoghatatlan a veszteség. De a lelkem minden
szilánkos sérülésével teljes, mert elértem valamit, bár elég sajátságos módon,
de anyukája vagyok már két kisfiúnak és két kislánynak, akik engem
választottak, akikért mindent megtettem, senkivel sem cserélnék és ezek után
pláne soha nem adom fel, és továbbra is mindent megteszek azért a végsőkig,
hogy hazavigyünk egy egészséges testvért Ábelnek, a többi most sem rajtam fog
múlni ebben biztos vagyok.
38. Ábel
Jól
van, tudja, hogy mindkét kislányt elveszítettük, hogy Léna meghalt. Lucáról még
konkrétumokat nem mondtunk neki (várunk még egy kicsit, hogy hogyan alakulnak a
dolgok), nem is kérdezett csak elfogadta a tényt, hogy megint nincs itthon testvér.
Fáj neki is, szeretne már ő is kistestvért nagyon, de még nem tudja milyen,
mindig is egyedül volt, könnyebb így feldolgoznia, de nem felejti el
őket.
Amúgy
minden a legnagyobb rendben vele. Egészséges, ügyes, okos, eleven nagyközépsős.
Járunk úszni, kirándulni, különböző programokra. És jó sok kis baráttal
találkozni, mert imád gyerekekkel lenni. Úgy szeret és védelmez engem,
nagyszerű dolog az anyukájának lenni, köszönöm….
Szóval
ő lenne a prototípus. Csak már sikerülne az utángyártás….
39. M.
M.
most már jobban van. Szeptemberben amikor én voltam totál a padlón vagy inkább
egy mély szakadékban ő vitt mindent. Intézkedett, ápolt, segített, helytállt,
Ábelezett, és mindemellett dolgozott. De decemberre ő is teljesen kikészült.
Januárra én kezdtem kicsit megerősödni, így akkor én tudtam tartani benne a
lelket, majd E. és K. is segítettek. Nagyon nehéz neki ez így férfiként
is.
De
helytállt minden tekintetben, hálás vagyok, amiért ő lett a férjem. Teljes
egységet alkotunk, hihetetlen szeretet tart minket össze, amit a nehézségek
csak még jobban megedzettek. Mindketten ugyanabban hiszünk és ugyanarra
vágyunk. A szívem hasad meg amikor a beteg kis Lucának énekel, az egyik
kislányának, akire úgy várt….. Léna az első kislánya pedig tőle kapta a nevét,
mennyit imádkozott érte és simogatta. Csodálatos apa.
Túléltük,
ő is túlélte, teszi a dolgát. Dolgozik, tervez, zenél, alkot, szeret és remél.
Köszönök Neki mindent!
40. 2011.
tavasz, én
Túléltem,
jól vagyok.
Dr.
B. megvizsgált januárban, minden rendben. A császáros sebem lelkileg is
meggyógyult már. Dr. F. V.-sal is beszéltünk, ő is sajnált, egészen jóban
lettünk vele: mi mindent jól csináltunk, legközelebb is kapom az ivig-et, hogy
sikerüljön. A genetikus sem talált semmit, hajrá, most már sikerülnie kell.
H. professzorasszony is gondol ránk és is vár minket uh-ra egy
egészséges babával.
Megint
porrá égtem, de kezdek újjá éledni. Nincs más út számomra csak ez és végig kell
rajta mennem. Megmaradtam, aki voltam, de ugyanakkor rengeteget tanultam és
változtam. Túlélek méghozzá úgy, hogy most fél év távlatából már nagy nehezen,
de össze tudom szedni újra a szépséget és a jóságot az életemből.
Az
elmúlt évek keserűségeit és fájdalmait, örömeit és kincseit tartom itt ebben a
blogban. Ez egy olyan időszak, ami nem ölt meg, hanem megerősített. Ez az
életem. Leírtam, hogy meglegyen, hogy ne vesszen el a múltban. Itt a tavasz.
Megújulunk. Tornázom, úszom, szaunázok és az újdonság: jógázom. A sok pörgős
sport után - na jó, inkább mellett - elkezdtem és nagyon jó, minden szinten.
Testileg
és lelkileg is újra készülök egy kis lélek befogadására. Eddig mindent
megtettem, száz százalék, nincs hiba, én mindent beleadtam és beleadok. Várom
újra és továbbra is az igazi földi életre szánt egészséges kisbabát. Ámen.
41. Másfél év után: 2011. Még
Nem tudtam egyből visszamenni dolgozni,
túl nehéz volt még, minél előbb meg akartam volna próbálni teherbe esni, hogy
végre sikerüljön. Bár orvosilag nem volt semmi gond, bármikor jöhetett volna az
újabb, most már sikeres terhesség 2011. tavaszán megint nem sikerült....
Hiába volt 2 ! külön beágyazódott petezsák, hiába kaptam meg jó korán az iviget, nem lett egyikből sem életképes embrió... Klinika, műszeres befejezés, végigzokogtam a negyedik vetélésemet. Elegem volt, semmi összefüggést nem találunk a sikertelenségekben.... Totálisan elfáradtam.....
Egyenlőre....
Újabb tervek és lehetőségek:
1. Adok magamnak időt a pihenésre és az elengedésre. 2011-ben nincs több terhesség.
2. Júniusban újult erővel visszamegyek dolgozni és a legnagyobb örömmel elvégzem a munkahelyem által felajánlott Karrier tanácsadó és tréner képzést. Új élmények, új emberek. Új plusz feladatköröm lesz a rendezvényszervezés, amit nagyon szeretek, feltölt, értelmet ad. Köszönöm!
Ábel ügyes nagycsoportos, hihetetlen nagy ajándék nekünk, általa legalább igazi hétköznapi anyuka lehetek. Írom a másik blogom, ami nagyon sok energiával tölt fel, sikeres, pozitív és boldog, és ez jó.
3. Lelkileg is átbillen bennem valami, talán ez volt a legnehezebb. Végre el bírom fogadni, hogy hárman vagyunk, akkor is lehetünk teljes család, ha Ábelnek nem születik igazi, hazahozható testvére. Elfogadom, de mindent megteszek érte a jövőben hogy sikerüljön, soha nem fogom feladni, különben nem én lennék...
De 2011-ben már csak pihenünk, feltöltődünk és végre próbáljuk élvezni az életet.
Luca betölti az egy évet és januártól új helyre kell, hogy kerüljön, látogatjuk, megvan. Semmi kontaktus, semmit nem fejlődik, vegetál, hosszban kicsit nőtt, súlyban alig, a koponyakörfogata nem változik....szeretjük.
Az új hely első látogatásra brutális.... Ez már nem a csecsemőotthon barátságos hangulata, ahol a szobában Luca volt az egyetlen sérült baba, itt minden kisgyerek halmozottan sérült, olyan iszonyatos emberi sorsokat látunk M.-mel amiről még csak nem is hallottunk. Teljesen kiborulunk a látványtól és ide kell, hogy kerüljön a mi kislányunk. De nincs más választásunk...
Dr. Sz. E. megint segít, gyógyít minket. Szeretettel, elfogadással, új értelmed kap az egész új helyszín. Pár nap alatt akkora lelki utat járhatunk be, aminek a végén mosolyogva tudunk legközelebb Lucához menni, sőt még mi tudunk adni erőt, szeretetet, energiát az ott élő gyerekeknek és a hihetetlen kemény munkát végző ápolóknak. Mindig mosolyogva megköszönik a látogatást és ez jó...
Nagy küldetést kaptunk, de megkapjuk hozzá az erőt is, nem roppantunk bele, köszönjük....
Hiába volt 2 ! külön beágyazódott petezsák, hiába kaptam meg jó korán az iviget, nem lett egyikből sem életképes embrió... Klinika, műszeres befejezés, végigzokogtam a negyedik vetélésemet. Elegem volt, semmi összefüggést nem találunk a sikertelenségekben.... Totálisan elfáradtam.....
Egyenlőre....
Újabb tervek és lehetőségek:
1. Adok magamnak időt a pihenésre és az elengedésre. 2011-ben nincs több terhesség.
2. Júniusban újult erővel visszamegyek dolgozni és a legnagyobb örömmel elvégzem a munkahelyem által felajánlott Karrier tanácsadó és tréner képzést. Új élmények, új emberek. Új plusz feladatköröm lesz a rendezvényszervezés, amit nagyon szeretek, feltölt, értelmet ad. Köszönöm!
Ábel ügyes nagycsoportos, hihetetlen nagy ajándék nekünk, általa legalább igazi hétköznapi anyuka lehetek. Írom a másik blogom, ami nagyon sok energiával tölt fel, sikeres, pozitív és boldog, és ez jó.
3. Lelkileg is átbillen bennem valami, talán ez volt a legnehezebb. Végre el bírom fogadni, hogy hárman vagyunk, akkor is lehetünk teljes család, ha Ábelnek nem születik igazi, hazahozható testvére. Elfogadom, de mindent megteszek érte a jövőben hogy sikerüljön, soha nem fogom feladni, különben nem én lennék...
De 2011-ben már csak pihenünk, feltöltődünk és végre próbáljuk élvezni az életet.
Luca betölti az egy évet és januártól új helyre kell, hogy kerüljön, látogatjuk, megvan. Semmi kontaktus, semmit nem fejlődik, vegetál, hosszban kicsit nőtt, súlyban alig, a koponyakörfogata nem változik....szeretjük.
Az új hely első látogatásra brutális.... Ez már nem a csecsemőotthon barátságos hangulata, ahol a szobában Luca volt az egyetlen sérült baba, itt minden kisgyerek halmozottan sérült, olyan iszonyatos emberi sorsokat látunk M.-mel amiről még csak nem is hallottunk. Teljesen kiborulunk a látványtól és ide kell, hogy kerüljön a mi kislányunk. De nincs más választásunk...
Dr. Sz. E. megint segít, gyógyít minket. Szeretettel, elfogadással, új értelmed kap az egész új helyszín. Pár nap alatt akkora lelki utat járhatunk be, aminek a végén mosolyogva tudunk legközelebb Lucához menni, sőt még mi tudunk adni erőt, szeretetet, energiát az ott élő gyerekeknek és a hihetetlen kemény munkát végző ápolóknak. Mindig mosolyogva megköszönik a látogatást és ez jó...
Nagy küldetést kaptunk, de megkapjuk hozzá az erőt is, nem roppantunk bele, köszönjük....
2012. januárjában nyolcadszor is terhes
lettem. Dr. B. az orvosom kórházat váltott, így most az Uzsokiba megyek a
mínusz 10 fokban és az óriási hóban. Az első ultrahang 6 hetesen egy
hematómát és egy 4mm-es petezsákot mutatott. Kiborultam, ebből megint nem lesz
semmi, ilyenkor már szívműködést kéne látni....
A HCG szintem viszont folyamatosan nő, így az én végtelenül alapos orvosom két nap múlva uh kontrollt kér a kórház legprofibb gépén, amin sokkal jobb felbontásban lehet látni a dolgokat:
A "HEMATÓMÁBÓL" EGY ÉLŐ, JÓ SZÍVMŰKÖDÉST MUTATÓ EMBRIÓ LETT!!!
A másik 4 mm-es petezsák is ott van, de mivel az nem nő valószínűleg fel fog szívódni, (hihetetlen, hogy az egypetéjű ikerterhesség után most már másodszorra is két petesejt ágyazódott be....)
De most az egyik végre beindult és növekedik és rosszul is vagyok, nagyon, ami szintén jó jel!!!!
Dr. F. V.-től megkapom a két ivig infúziót, hogy megmaradjon a terhesség. Rosszullét, fáradtság, hányások hada, még a fogmosástól is. Soha ilyen rosszul nem voltam még, de az embriónk növekszik.
12. hét: kombinált teszt uh: minden a legnagyobb rendben. Leírhatatlan boldogság.
14. hét H. professzor asszonynál szív ultrahang. Bár 20 hetesen lenne aktuális, ő most ilyen korán is megnézi a babánkat az előéletünk miatt. Emlékszik ránk, nagyon is, még azt is tudja, melyik inkubátorokban feküdtek a lányok, pont a napokban emlegetett minket bent a klinikán...
Sokat kell innom a vizsgálat előtt, így szépen látszódik a magzat. Épp, hogy rám teszi a vizsgálófejet már mondja is, hogy nincs nagyér-transzpozíciója, hihetetlen szakértelem és profizmus. A baba szíve tökéletes. 20 hetesen kontroll a protokoll kedvéért, egyébként csak növekedjen a 40. hétig bent és minden a legnagyobb rendben lesz.
17. héten Dr. F. T., aki már annyit ultrahangozott és császározott az ikreknél elvégzi a genetikai uh-t a klinikán. Elég nehéz bemennem ide, fájó emlékek, gyomorgörcs, leírhatatlanul aggódom, de minden a legnagyobb rendben. M. is bejöhet, még a régről ismert szülésznő is benéz hozzánk, drukkol és mindenki örül. El sem hiszem, ilyen is megtörténhet még velünk!
Innentől kezdve Dr. F. T.-hoz havonta megyek uh-ra. Ő az, aki profin és megnyugtatóan ultrahangoz. Még a lemérés előtt ránéz a babára és mondja, hogy minden rendben, jól megnézi az agyát, a keringést és csak utána méricskél, közben mindent mond, mi merre van, mit látunk a gépen. És úgy tűnik kislányunk lesz!
Ábel boldog, nagyon várja az egészséges kistestvérét haza, akit ő "hívott", és minden este magától imádkozik érte. Köszönjük!
Egy teljes, boldog nyár vár ránk, szuperül érzem magam, minden a legnagyobb rendben. Júliusig dolgozom, utána nyaralunk és jövünk-megyünk, mindent nagyon jól bírok, imádom a meleget, a napsütést, kiélvezzük az időt.
Szeptemberben Ábel elkezdi az iskolát, belerázódunk, élvezzük. És VÉGRE!!!! kiságyat szerelünk, babaruhákat készítek elő, kórházi cuccot pakolok. CTG-RE JÁRHATOK!!!!! Olyan nagy boldogság, hogy leírni nem lehet, iszonyat mélységből jutottunk el ide, egy tökéletes, problémamentes terhességgel!!!!!
És 2012. október 2-án, épen és egészségesen világra jött kislányunk, Bora!
A HCG szintem viszont folyamatosan nő, így az én végtelenül alapos orvosom két nap múlva uh kontrollt kér a kórház legprofibb gépén, amin sokkal jobb felbontásban lehet látni a dolgokat:
A "HEMATÓMÁBÓL" EGY ÉLŐ, JÓ SZÍVMŰKÖDÉST MUTATÓ EMBRIÓ LETT!!!
A másik 4 mm-es petezsák is ott van, de mivel az nem nő valószínűleg fel fog szívódni, (hihetetlen, hogy az egypetéjű ikerterhesség után most már másodszorra is két petesejt ágyazódott be....)
De most az egyik végre beindult és növekedik és rosszul is vagyok, nagyon, ami szintén jó jel!!!!
Dr. F. V.-től megkapom a két ivig infúziót, hogy megmaradjon a terhesség. Rosszullét, fáradtság, hányások hada, még a fogmosástól is. Soha ilyen rosszul nem voltam még, de az embriónk növekszik.
12. hét: kombinált teszt uh: minden a legnagyobb rendben. Leírhatatlan boldogság.
14. hét H. professzor asszonynál szív ultrahang. Bár 20 hetesen lenne aktuális, ő most ilyen korán is megnézi a babánkat az előéletünk miatt. Emlékszik ránk, nagyon is, még azt is tudja, melyik inkubátorokban feküdtek a lányok, pont a napokban emlegetett minket bent a klinikán...
Sokat kell innom a vizsgálat előtt, így szépen látszódik a magzat. Épp, hogy rám teszi a vizsgálófejet már mondja is, hogy nincs nagyér-transzpozíciója, hihetetlen szakértelem és profizmus. A baba szíve tökéletes. 20 hetesen kontroll a protokoll kedvéért, egyébként csak növekedjen a 40. hétig bent és minden a legnagyobb rendben lesz.
17. héten Dr. F. T., aki már annyit ultrahangozott és császározott az ikreknél elvégzi a genetikai uh-t a klinikán. Elég nehéz bemennem ide, fájó emlékek, gyomorgörcs, leírhatatlanul aggódom, de minden a legnagyobb rendben. M. is bejöhet, még a régről ismert szülésznő is benéz hozzánk, drukkol és mindenki örül. El sem hiszem, ilyen is megtörténhet még velünk!
Innentől kezdve Dr. F. T.-hoz havonta megyek uh-ra. Ő az, aki profin és megnyugtatóan ultrahangoz. Még a lemérés előtt ránéz a babára és mondja, hogy minden rendben, jól megnézi az agyát, a keringést és csak utána méricskél, közben mindent mond, mi merre van, mit látunk a gépen. És úgy tűnik kislányunk lesz!
Ábel boldog, nagyon várja az egészséges kistestvérét haza, akit ő "hívott", és minden este magától imádkozik érte. Köszönjük!
Egy teljes, boldog nyár vár ránk, szuperül érzem magam, minden a legnagyobb rendben. Júliusig dolgozom, utána nyaralunk és jövünk-megyünk, mindent nagyon jól bírok, imádom a meleget, a napsütést, kiélvezzük az időt.
Szeptemberben Ábel elkezdi az iskolát, belerázódunk, élvezzük. És VÉGRE!!!! kiságyat szerelünk, babaruhákat készítek elő, kórházi cuccot pakolok. CTG-RE JÁRHATOK!!!!! Olyan nagy boldogság, hogy leírni nem lehet, iszonyat mélységből jutottunk el ide, egy tökéletes, problémamentes terhességgel!!!!!
És 2012. október 2-án, épen és egészségesen világra jött kislányunk, Bora!
+Levente+2..jpg){kind=link}
